Vegeta: Lovak és vegák - folytatásos net-regény szentimentálisoknak, 1-2. rész

Kb 12 évesen ültem először lovon egy úttörőtáborban. Akkor döntöttem el, hogy nekem KELL egy ló.
5 éven át jártunk a Hugommal és a barátnőinkkel mindenféle lovas helyre, hogy munkáért lovaglást kaphassunk, mert nálunk pl a zsebpénz fogalma ismeretlen volt. Helyet sem volt könnyű találni, akkor még nem volt ennyi lovarda, háznál meg senki nem tartott lovat, lévén, hogy olyan budai kerületben laktunk, ahol nem lehetett még egy csirkét sem önkormányzati és köjál engedély nélkül tartani.
De volt néhány gazda a közeli községekben, ahol teheneket ganéztunk, meggyet szedtünk, takarmányt pakoltunk, elvégeztünk mindent egy-egy félóra lovazásért. Ez abból állt, hogy a nap végén mindig odaadtak egy kantárt azzal, hogy mehetünk egy fél órát, keressünk egy lovat... Ezt nem nevezem áldozatnak, hiszen munkáért lovat kaptunk.

De ez kevés volt. Hugival akkor már menthetetlenek voltunk. Egyre erősödött a vágy bennünk egy saját ló után.
Állandóan indián regényeket olvastam, minden este azzal aludtam el, hogy vágtatok a mezőn, a prérin a lovamon, lobog a sörénye, úszunk át egy folyón és együtt szárítkozunk a napon...ezt is álmodtam mindig. Tudtam, hogy egyszer meg fog valósulni, hiszen akartam, csak még nem láttam az utat odáig.

A szüleink pont akkor váltak, sz*r volt otthon, menekültünk, amikor csak tudtunk. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 2 barátnőnk egyszercsak bejelentette, hogy kaptak a szüleiktől egy (közös)lovat.

Én 17, a hugi 15 éves volt, amikor ünnepélyesen megfogadtuk, hogy lesz egy lovunk, ha beledöglünk is. Elhatároztuk, hogy dolgozni fogunk suli mellett és mindenről hajlandóak vagyunk lemondani, de a KELL a ló. Feldobott és erővel, rengeteg energiával töltött fel az, hogy elhatároztuk. Megvolt A CÉL!

Nem sokkal később azt vettük észre, hogy iskola után szórólapot terjesztünk, újságot hordunk ki, adatot rögzítünk, borítékolunk, gyárban dolgoztunk hétvégenként (emlékszem, Huginak egyszer 40 fokos láza volt, álltunk a huzatban a metró kijáratnál egy kupac szórónyaggal, lila volt a szája és remegett, de csak hajtottam, hogy nem mehet haza, mert kell a pénz, gondoljon a lóra!).
Kis idő után állandó munkánk is lett: egy közeli bőrdíszműves műhelyben kezdünk el óraszíjakat ragasztani, teljesítménybérre. Az óraszíjak papír belsejét kellett bőrrel bevonni, lehajtani, ragasztani. Egy idő után haza is lehetett vinni, bedolgoztunk. Akkor már semmi nem érdekelt: nem jártunk bulizni, nem jártunk moziba, nem vettünk részt szinte semmilyen programban, nem jártunk lovagolni sem. A ragasztó rohadt büdös volt, a higítótól fájt a fejünk, de télen már nem lehetett nyitott ablaknál ülni. Rendszeresen hajnali 2-3-ig dolgoztunk, másnap 6-kor keltünk és mentünk iskolába.
Én elszánt és kegyetlen voltam, Hugi pedig szerencsére befolyásolható. Hiszen én voltam az idősebb, én diktáltam a szabályokat. Hol Hugi ébresztett fel engem éjjel, hol én őt, mert egyszerűen elaludtunk a monoton munka közben.
Hiába szólt a rádió, hiába volt félóránként ébresztésre állítva az óra.

Apám elköltözött, anyámmal nagyon megromlott a kapcsolatunk, egy idő után már nem is beszéltünk egymással, leginkább a nagymamám volt családunk, ő főzött nekünk, foglalkozott velünk. Csak ő tudta, mennyit dolgoztunk, csak ő tudta, hogy mit akarunk. Szüleink egyszerűen hülyének néztek, nem vették komolyan, hogy "lóra gyűjtünk". Nem is foglalkoztak vele.
Közben jött a felvételi, egyre erősödött a terhelés, akkor már tényleg csak 2-3 órákat aludtam egy nap.
Teljesen kivoltunk, de 200e Ft volt a cél (én ezt állapítottam meg...), addig nem hagyhattuk abba.

1 évig húztuk. 220e Ft-ot szedtünk össze a következő nyárra.
Az, hogy hogy vettük meg Römit, az már egy másik történet, lényeg az, hogy egy kellemes, napos délutánon beállítottunk vele otthon. Biztos ti is vittetek már haza kiscicát, kutyát, hogy "anyu, ezt találtuk..." Hát mi egy lovat vittünk, hogy "anyu, ezt vettük..."
Ahogy mondtam, a mi kerületünkben max. kutyát és macskát lehetett tartani, K2 besorolású kiemelt övezet volt, vagy mi franc.
Másnap egy teherautó beöntött 1 évre való kisbálás szénát és szalmát a kerítésen, lepakoltuk a zabot. A szomszédok kíváncsian lesték, mi lesz ebből és fenték a késüket.
Anyám még szerintem akkor nem igazán fogta fel, mi történt, mert nem őrjöngött. Végtelenül mély megdöbbenés, értetlenség, de mégis valamiféle büszkeség is volt az arcán. Mire feleszmélt volna, hogy nem álmodik, addigra mennünk kellett. A szomszédoknak alig 4 napba került, hogy feljelentést tegyenek....de ez is egy másik történet.
Römi azóta is a miénk, két csikója született, mindkettőt megtartottuk.
Hogy azóta milyen áldozatokat hoztunk mindketten, az biztosan nem olyan meglepő: kapcsolatok, pénz...stb.

De őket soha senki nem veheti el tőlünk. Soha senkitől nem kaptunk és nem is kértünk segítséget a tartásuk, létük fenntartására.
Megérte az áldozatot és így tennék újra, ha elölről kellene kezdenem. A Hugom is.

Lovak és vegák - folytatásos net-regény szentimentálisoknak, 2. rész

Römi

Amikor a 220e Ft összegyűlt, Hugival nekivágtunk az országnak. Miután akkoriban a bicikli illetve a BKV-Volán-MÁV közlekedési kombináció volt a mozgásterünk, viszonylag korlátozott kínálatból válogathattunk. Hatalmas múltú lótenyésztő és lovas tudásunkkal előre meghatároztuk, hogy milyen legyen A ló (ebben a sorrendben ):
1.szürke (mert az szép...)
2.kanca (mert a csikót majd eladjuk jó pénzért...)
3.legyen származási lapja (mert az kell...mi is az egész pontosan? )
4.belovagolt (azért legalább egy jó gondolatunk volt  )

Hívogattuk a hirdetéseket - akkoriban természetesen még mobiltelefon hiányában - utcai fülkéből. Jegyzeteltünk, aztán utaztunk, aztán újra telefonáltunk, jegyzeteltünk, utaztunk.
Azután rájöttünk, hogy az utazásra, telefonra lassan elköltjük a ló árát, hát gondoltuk, körülnézünk a környéken is.
1995 augusztus elején Nagykovácsiba buszoztunk, ahol régebben sokat dolgoztunk (tehénganézás) lovaglásért cserébe. A kupec mondta, hogy van eladó lova (höhö, van ami nem eladó egy kupecnél?)
2 db sárga kancát mutatott (persze húztuk a szánkat, mert mi szürkét akartunk):

Bütyök : 7 éves, belovagolt kisbéri (sütésű), formás, jegytelen kis kanca.
Pötyi : 2,5 éves, nyers, 0-ás sütésű, nagy felfújt hasú kanca hatalmas, de nagyon kedves gülü szemekkel, a nagy lapát füleit egy szamár is megirigyelte volna  A hókájában két nagy pötty volt, onnan eredt a nagyon eredeti neve...

Bütyök jófej volt, szelíd, kezes, felültünk rá szőrén, jól viselkedett, ment amerre kértük.
Pötyit nem lehetett kötőfékkel sem vezetni, mert amint meghúztuk kicsit, hatalmasat rántott hátra fején és még sosem ültek rajta.

Bütyök a többi ló között legelészett vidáman, Pötyi egyedül álldogált a többi lótól távol, unottan, lehajtott fejjel.

Bütyök 150.000 Ft-ba került, Pötyit 120.000 Ft-ért adták.
Arról természetesen fogalmunk sem volt, hogy hogyan lehet többnyire fele pénzért elhozni a lovat egy kupectől, azért ez akkoriban elég magas ár volt.

Szóval, akkor délután, miután megszakértettük a lovakat, elégedetlenül indultunk haza. Nem volt szürke ló, nem volt olcsó ló  .
Lassan távolodtunk a tanyától, közben győzködtük magunkat, hogy Bütyök nem is olyan rossz vétel, meg legalább haza tudnánk vinni lábon, a lószállítás úgyis olyan drága. Van papírja, be van lovagolva, stb, stb.
Ahogy erről diskuráltunk, egyszercsak hangos patadobogás a hátunk mögött. Félreugrottunk, majd hátranéztünk, de addigra már Pötyi megállt és csak nézett a nagy, gülü szemeivel. Továbbmentünk, mert tudtuk, hogy a lovak nincsenek bekerítve, majd hazamegy. De amint elindultunk, Pötyi lépésben bandukolt utánunk. Megálltunk, megpróbáltuk visszavezetni, de csak rángatta a fejét. Mentünk tovább, de ő nem tágított, mint egy kullancs, követett minket vagy 100 méteren keresztül. Akkor már aggódtunk, hogy nem fog vissza menni és elüti valami kamion, így aztán megálltunk és elindultunk visszafelé. Pötyi szintén...nem tudtuk mire vélni. Mi a fenéért jön két idegen ember után egy ló? El a többi lótól, a legelőtől??!
A tanyán szóltunk egy lovásznak, hogy kergesse vissza a többi közé. Majd újra elindultunk.
Alig 5 perc után az előbbi jelenet megismétlődött: vágtában utánunk, amikor hátranéztünk, megállt, majd lépésben követett. Séta vissza a tanyára. Szóltunk a lovásznak, hogy fogja meg, míg eltűnünk a látómezőből.
Úgy is történt, leráztuk. Elsétáltunk, felszálltunk a 63-as buszra. Álldogáltunk a busz végében és rejtély, hogy miért (hiszen azon kívül, hogy kanca, semmiben sem felet meg a kitűzött céloknak), de Hugival szinte egyszerre kérdeztük:

És Pötyi?

Végülis olcsóbb...a papír meg nem is számít annyira. Majd belovagoljuk valahogy, a barátnőmék póni lovain is mi ültünk először, nem lehet olyan gáz...meg végülis szép is, meg...
és bár nem mondtuk ki, el volt döntve. Volt vm végtelen kedvesség, szomorúság és komikus is egyszerre abban a lóban. Vagy nem tudom mi, de bíztunk a megérzésünkben, főként, hogy mindketten ugyanazt éreztük meg.

Mire hazaértünk, már úgy is beszéltünk Pötyiről, mint a MI lovunkról. Egyre szebb lett, egyre okosabb, jobb, szóval szépen lobbiztunk Pötyi mellett magunknak 

Alig tudtunk aludni az izgatottságtól, így másnap fogtunk 120.000 ft-ot és irány Nagykovácsi.
Sietősen lépkedtünk a tanya felé és kerestük a főkupec tulajdonost, hogy majd most jól lealkudjuk a Pötyit és visszük rögtön haza.
A lovak nyugalmasan legelésztek a réten. Ott volt Bütyök, ott volt még vagy 20 ló és jópár tehén. Kerestük a szőke sörényt, azzal a nagy hókával, a gülü szemekkel, de...
de Pötyi nem volt ott!!!
Rémülten kérdezgettünk mindenkit, akit láttunk, hogy HOL VAN PÖTYI? Hiszen tegnap még itt volt! De senki nem tudta. A tulajt kérdezzük, azt mondták. A kupecről az a hír járta egyébként, hogy amelyik lovat nem tudja eladni gyorsan, azt felhizlalja és megy a vágóba. Ügyes...
Naná, hogy ezt is bevettük és persze paráztunk rendesen. 2-3 órát vártunk, majd miután sem Pötyi, sem a tulaj nem került elő, csüggedten hazamentünk.
Egy világ omlott össze. Minek gondolkoztunk egy napot? Mekkora barmok vagyunk...tuti, hogy Ő volt az igazi. Most mi lesz???

2 nap múlva azért újra ellátogattunk a tanyára, hátha...
Reménykedve kutattuk a legelésző lovakat, de nem, Pötyi sajnos nem volt ott  . A tulajt viszont megtaláltuk. Valszeg nagyon könyörgő tekintettel kérdezhettük, hogy "Eladta Pötyit?"
Mert némi hatásszünet után flegmán azt mondta: "Nem, kivittem fedeztetni egy haflingi csődörhöz" (és már tudta, hogy ha egy forintot sem enged, akkor is megvesszük majd a lovat). Így folytatta: "és így, vemhesen már 130.000 Ft az ára" . Pont.
Minket aztán nem érdekelt, megvolt Pötyi, az volt a lényeg, bár kicsit bosszantott, hogy miért fedezteti a MI lovunkat haflingival, de nem számított annyira.
Azt mondta 4-5 nap múlva újra itt lesz. Közben persze mindennap elmentünk meglátogatni Pilisjászfalura, megmutattuk egy állatorvosnak, beszereztük a takarmányt. Kicsit sántított, azt mondták, megrúgta a csődör. Elhittük.

1 hét múlva mehettünk érte. Természetesen kerek 130.000 ft-ot fizettünk ki, egy fillérrel se kevesebbet, természetesen később kiderült, hogy nem is vemhes, de nem volt baj.

Szóval, a mai napig nem tudom, miért jött utánunk akkor, de...A miénk lett. Nem ilyennek képzeltem, mégis Ő lett a tökély.

Ja, hogy mi köze ennek az egésznek Römihez  ?
Nem akartuk Pötyinek hívni A lovat, mint vm dalmatát, de eléggé hallgatott rá, úgyhogy ugyanolyan magánhangzós névre kereszteltük, így lett nagy fantáziával RÖMI...

Römi a kertben hatalmas nyerítéssel üdvözölt mindenkit, akit meglátott, békésen legelészte a gondosan nyírt füvet az almafa alatt, jó nagy kupacokat pakolt a veteménybe, kigyomlálta a répát, leszüretelte a paradicsomot...
Csodás érzés volt, semmihez nem tudom hasonlítani azt a néhány napot. Úgy aludtunk el a fűben este, hogy őt néztük, délutánonként sétálni vittük, fényesre glancoltuk, szálasra fésültük a szőke sörényét, lapáttal és gereblyével mentünk utána. El voltunk varázsolva...fel sem tudtuk fogni, hogy az a kertromboló állat ott az udvarban tényleg a MI LOVUNK.
Pár napig tartott a felhőtlenség, amíg a szomszédok fel nem jelentettek...mennünk kellett azonnal.
Így utólag nem is értem, hogy gondoltuk ezt (de nem bánom egy pillanatig sem). Tudtuk, hogy nem lehet majd otthon tartani, de nem érdekelt. Majd megoldódik...azt tudtuk, hogy Römit csak a kaszás veheti el tőlünk, és ez a tudat elég volt...
Ez a filozófia egyébként végigkísérte az egész életemet, életünket. Néha tényleg merész dolgokba vágtam bele, de akartam és az elég.
Fura dolog az akarat...

Szóval majd megoldódik...
Meg is oldódott. De az megint más történet  . A lényeg, hogy már nem az álom megvalósulásáért, hanem az álom létéért dolgoztunk. Az sem volt könnyű és nem könnyű most sem, de álom az KELL. mindenkinek.