Sheriff: Öregapám
(Megjelent a Lovas Nemzet című folyóiratban)
A megmagyarázhatatlan magyarázata
Írásom címében kétszer is szerepel a magyar szó. Hiszem, hogy ez nem lehet véletlen. Bennünk, magyarokban valahol mélyen, nagyon-nagyon mélyen ott él a ló szeretete. Hogyan is lehetne ez másként egy olyan nép fiainak, lányainak esetében, akiknél szinte az emberekkel egyenértékű szereplők voltak e négylábúak évszázadokon, évezredeken át. Nem természetes-e, hogy ez a múlt nem törlődik ki a magyarok genetikai emlékezetéből, s nem magyarázza-e meg a megmagyarázhatatlant?
Tapasztalataim szerint a legtöbb lovas nem tud elfogadható magyarázatot adni arra, hogy miért vonzódik ezekhez a „nagy, buta növényevőkhöz”, mit szeret rajtuk, bennük. Miért vállal fel komoly konfliktusokat akár a családjával, barátaival szemben is, miért nem zavarja a lovak, a trágya szaga, miért tartja normálisnak a piszkos körmöket, ló-szagú ruhát, miért nem tekinti munkának a nyereg és a lószerszámok letakarítását, stb.? Általában nincs válasz a miértre.
Van egy barátom, aki 44 éves koráig szinte nem is látott lovat, nemhogy lovagolt volna. Nálam vendégeskedvén - meglátva lovaimat - elmesélte, hogy álmában lóháton szokott vágtatni egy ismeretlen tájon. Nem értette, hogy miért álmodik ilyesmit. Azonnal lóra ültettem, s két nap múlva 40 km-es túrára jött velem. Amikor egy ligetes erdőn átvágtatva újra lépésre fogtuk a lovainkat, csendesen megjegyezte: Ez az a táj, ahol álmomban vágtatni szoktam, ez az álmomban átélt érzés. Meg lehet ezt magyarázni?
Mihály bácsi! Oszt' az onokáját, ezt a fájin kis embört, mé' nem taníttya mög valami röndösebb dologra, mint ezöket a ganés lovakat abajgatni mindég? - kérdezte, úgy 1963 táján, a Vörös Csillag Termelő Szövetkezet központjában egy irodista nő a nagyapámtól, amikor már sokadszorra fedezett fel a keze ügyében, a termelőszövetkezet ménese körül sertepeltélve. Szalontai Mihálynak hívták a 60-as években Borbáspusztán felállított ménes csikósát, a nagyapámat, aki szinte pendelyes koromtól rendre magával vitt a méneshez.
Nézem ezt a 60-as években készült felvételt, s nem azt látom rajta, mint bárki más. Másoknak nyilván szemet szúr, hogy borzalmas tartásban ül egy sárga, hókás lovon egy pocakos öreg. Én viszont arra emlékszem, hogy a kietlen pusztában gyakorta egyedül felügyelt 50-100 lovat, s a megvadult ménest hátborzongatóan vad vágtával érte utol, fordította meg és csendesítette le. Bizonyára kinevetnek páran, amikor azt látják, hogy az arab fan vérkávbój nagyapja angol nyeregben feszít egy félvéren, s laza lógó szár helyett keményen tartja a lovat. Nekem azonban könnybe lábad a szemem, ha rápillantok erre a képre. Nagyapám sok-sok éve halott, ám én sokat gondolok rá, hiszen ha lovat látok, azonnal az ő szemével nézem lábai szárazságát, mellkasa mélységét, nyaka ívét, tartását, temperamentumát. Nem emlékszem már arra, hogy mi mindenre tanított, de tudom, hogy nekem az a ló a szép, az a ló a jó, ami neki is az volt. Konkrét, elmesélhető történetre, emlékezetes esetre alig bukkanok, bárhogyan is kutatok emlékeimben. Annál inkább "emlékszem" a vele töltött idő alatt engem ért benyomásokra, érzésekre, örömre, bánatra. A szívemben emlékszem rá, nem az eszemmel. Orromban érzem még ma is a végeláthatatlan legelő nagy nyári záporok utáni illatát, a közeli fába becsapódó villám keltette rémület még ma is átsuhan rajtam, ha zeng az ég, a pacsirta dalára ma is az égbe kapom a fejem, robogó ménes látványa életem delén túl is atavisztikus vágyakat kelt bennem. Ha nagy hó esik, az ő kemencéjük melegére gondolok, ha csillagos az ég, az ő általa ismert csillagokat veszem észre először én is. Általa, vele ismertem rá az alföldi táj, a háborítatlan természet szépségeire.
Egyszer amikor „ketten őriztük” a ménest, a rekkenő melegtől, bögölyfelhőktől megvadultak a lovak. A száguldó ménes egy széles öntözőcsatornához ért. A csatorna mély is volt, széles is volt, mi gyerkőcök sokszor fürödtünk is benne. A ménes eleje megtorpant a partján, de a lendület vitte a lovakat tovább, s vágtatva, hatalmasakat ugorva keltek át rajta. Sok ló elesett, majd összetiporták egymást. Az öreg is átugratta Kesellyel az árkot. A közelben arattak éppen, én az aratókkal cimboráltam, s halottam miket mondanak a látottak hatására. Temették az öreget, egy fabatkát sem adtak volna az életéért. A lovakról is úgy vélték, hogy azokat az Öregisten sem fogja meg többé. 15 perc múlva lassú ügetésben hajtotta Mihály gazda visszafelé a ménest.
A világháború előtt öregapám bérlő volt az egyik kúriai bíró feleségének tanyáján, azaz ízig-vérig parasztember volt, s nem vérbeli csikós. Nem is túl hosszú ideig volt ménes mellett. Amikor a TSZ felszámolta a lovászatot, fogatos lett, s nyugdíjasként is naponta szekereztünk a borbáspusztai tanyavilágban. Hordtunk ebédet kapásoknak, szüretelőknek, aratóknak, tejet a juh hodályból az átvevő helyre, s sorban, amit csak kellett. A szekér lassú jármű, van idő beszélgetni is, hallgatni is. Sokat tanultam a bakon, nagyon sokat. Lovakról, emberekről, jóról, rosszról. Ebből a tudásból élek ma is. Számomra napnál világosabb, hogy a lovak és természet iránti vonzódásom ennek a nagybajuszos embernek tudható be. Nem voltam talán még három éves sem, amikor először felvett kedvenc hátaslova, a Kesely nyergébe.
Ekkortól kezdve vagyok közismerten ló-bolond. Ezért lovazom. |