Bocsánat, kezdek belejönni; kis színes helyett nesze Nektek egy batárnagy fekete-fehér. 
1996 nyarán kerültem Marócpusztára önkéntes segéderőként, ami azt jelentette, hogy nem kapok egy fityinget sem, viszont annyit dolgozhatok, amennyit akarok – feltéve, hogy nagyon sokat akarok dolgozni. És akartam! A kezdeti akadozó beilleszkedés után („na, már megint itt van egy elkényeztetett kis pesti p… akarom mondani leányka!”) gyorsan rámsózták a lovagoltatás rendkívül élvezetes futószáras szeánszait, a mének lemozgatását és egyéb nyalánkságokat. Meg kell hogy mondjam: imádtam. Sátorban laktam, „szerencsére” nem egyedül; több tucat varanggyal, pókkal és egyéb jószággal osztottam meg szerény hajlékomat, bár nem sok kedvem volt hozzá (hová tűnt az egykori lángoló gyűjtőszenvedély!) Albérlőim eleinte zavartak, majd rájöttem, hogy jobban járok, ha elfogadom hívatlan lakótársaimat. Úgyis csak aludni mentem be… Esténként, lefekvés előtt körbevilágítottam zseblámpával, ami 5 centinél nagyobb volt és/vagy nagyon mocorgott, azt kidobtam, aztán gyorsan álomba ájultam. Az egész nyarat hősiesen végigküzdöttem, és a következő évben már teljesértékű munkaerőként ugorhattam neki az idegenforgalmi szezonnak.
Feladataimat alapvetően három csoportra lehetett felosztani:
1. lovaglásoktatás (elsősorban németeknek);
2. csikójártatás;
3. meg még amit meg kell csinálni, és nem passzol az első két kategóriába.
A lovaglásoktatás lényegét valószínűleg nem kell részletesen kifejteni; futószárazástól a tereplovaglásig minden volt, főleg, hogy a kettő között általában csak a karámban lovaglás szokott lenni. Ezt a három feladatot többen osztottuk fel egymás között testvériesen – a szó jó és rossz értelmében.
A csikójártatáskor egy körhöz véletlenül sem közelítő 800 m-es körpálya 3 méter széles folyosóján kellett 2 turnusban 10-15 kancacsikót erőnléti edzésre buzdítani ügetésben és vágtában. Volt általános iskolai lófirkálós osztály- és padtársam, Nóri hátulról hajtotta lemaradozó csikókat a Misi nevű fekete paripa szíves közreműködésével, én meg elől parádéztam Profi nevű, hihetetlenül csúf, pejkó szolgálati hátasomon. Proffal mi diktáltuk a tempót, miközben - vezető pozíciónkat megőrizendő – egy hosszú pálcával pöcögtettem az előzni próbáló csikók orrát. Ez eleinte csuda izgis volt, aztán szép lassan átváltott csuda uncsiba. Ekkor a szár már véletlenül sem volt a kezemben, csomóra kötve himbálózott Profi nyakában, szükség esetén orron legyintettem a törtetősebb csikókat, egyébként meg elmélyülten tépkedtem a bőrt a kezemről, illetve próbáltam visszanyerni a ledolgozott energiát, azaz ettem.
1997. augusztus 6. – történelmi jelentőségű nap; ekkor döntöttem meg saját rekordomat az egy napra jutó lóról esések szempontjából, és még egy hetes siófoki üdülést is nyertem!
Itt meg kell említenem, hogy ha nyáron lovakkal dolgoztam (tehát ’94-től folyamatosan), minden augusztusra sikerült magam egészségileg totálisan kiütnöm. Ritka gebe alkatom dacára lefogytam még 4-5 kilót, nem bírtam rendesen enni, kaptam néhány asztmás rohamot, végül csúcspontként végighánytam egy teljes napot, és utána félig-meddig önkívületi állapotban vegetáltam; megcsináltam, amit kellett, de közben nem feltétlenül voltam magamnál.
’97-ben is a hagyományoknak megfelelően alakult a helyzet. Augusztus elsején már a lépő lóról lefordultam minden ok nélkül; ez sajna várható volt, mivel olyan rosszul voltam, hogy egyedül föl sem tudtam mászni a lóra, annyi eszem meg nem volt, hogy hallgassak Kávás kollegámra, miszerint így talán nem kellene tereplovaglásra menni. Nem is történt semmi extra, kétszáz hősiesen megtett méter után beestem a lovam hasa alá, a tereplovasok – egy nagyon kedves magyar család – visszatuszkoltak a nyeregbe, visszakísértek az istállóhoz, ahol hánytam egy jót és egy napra megszűntem létezni. Az ájulásszerű alvásból zombiként ébredtem és úgy maradtam; a híres-hírhedt augusztus 6-án már igencsak lecsökkent fizikai és mentális képességekkel bírtam.
Már a csikójártatásnál gyanakodnom kellett volna. Bevált módszer volt; Profi unottan ügetett/vágtázott alattam, nekem pedig egyik kezemben a csikóigazító pálca, másikban pedig csoki, szendvics, vagy amit éppen zsákmányolni tudtam. Aznap egy tölcséres jégkrém volt az áldozat… A tucatnyi csikót ráhajtottuk a jártatópályára, a csomóra kötött szárat Profi nyakába dobtam, és nekiálltam fagyizni. Ez az idillikus együttműködés mintegy 5 másodpercig tartott, ekkor Prof megelégelte a csekélyke figyelemmel kombinált túlzott bizalmat, lépett egyet balra, én meg mentem tovább egyenesen fagyistul, pálcástul – és ló nélkül. Röptében kicsit összezavarodtam, hogy melyik kezemben is van a kincset érő kalóriabomba, tehát biztos, ami biztos alapon reflexből felcsaptam mindkét kezemet; a jégrém megmenekült, én viszont elég érdekes pozícióban értem földet. Nóri igen jót derült, szerintem Profi is, én meg sértett önérzettel, de ép fagyival visszaültem rebellis munkatársamra, közöltem vele, hogy ejnye-bejnye, és elkönyveltem: aznapra már túlvagyok a nehezén.
Imádom a saját naivitásomat.
Lassan véget ért a nap, amikor az utolsó pillanatban beesett 5 német turista, hogy ők bizony most rögtön terepre akarnak menni. Én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy kimenjek velük; esküdözésük ellenére közük nem volt a lovagláshoz. Már akkor is divat volt szídni a német turistákat, ciki vagy sem, mi Marócon kifejezetten kedveltük őket. Kedvesek voltak, barátságosak, érzékelhetően működött az „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” szabálya. Néha voltak kivételek, ez az öt germán történetesen az volt. Az volt a legkisebb gond, hogy nem tudtak lovagolni – nagypofájúak voltak, és poént csináltak abból, hogy alapvető biztonsági szabályokat (távolság betartása és egyéb apróságok) ne tartsanak be, bárhogy kértem őket. Szerencsére a lovak fegyelmezettebbek voltak a hátukon ülőknél, és nagyon rendesen viselkedtek. Éppen egy dombról ballagtunk lefelé, amikor egy hölgyemény bejelentette, hogy a lova, Misi legelni akar. Botrányos!!! Tanácsaim, hogy esetleg rövidebbre kellene fogni a szárat és időnként felébreszteni a lovat, egyértelműen meghaladták a képességeit, nem is próbálkozott, hanem közölte: le akar szállni. Hajrá, gondoltam, és megálltunk. De ő egyedül nem tud – nyervogta, és eldurrant az agyam. Megfordítottam a lovamat, Mintát, aki készségesen és a kelleténél kissé dinamikusabban megpördült, majd ugyanazzal a lendülettel megcsúszott és felborult. Ühüm, gondoltam, miközben felálltunk, esetleg Misóka is lesegíthetné magáról a leszállni képtelen hölgyikét – no de ilyenről nem illik álmodozni. Odamentünk szóbanforgó hölgyikéhez, megadtuk neki a lekászálódáshoz szükséges erkölcsi támogatást, majd udvariasan felajánlottam, hogy cseréljünk lovat, Minta garantáltan legelésellenes, vallása tiltja, hogy lehajolva füvet vegyen a szájába! Hölgyike azonban ráunt a lovaglásra, ex-hátasát vezetve gyalogolni sem volt hajlandó… Pár száz méterre tőlünk volt egy falu, elmondtam, merre találja a kocsmát, ahol majd a kedves barátai hazafelé begyűjthetik (ez a kocsmába küldés – a helyet ismerve – pompás elégtétel volt az addig elszenvedett maradandó idegrendszeri károsodásokért.)
Hölgyike végre elcsoszogott kocsmairányba, én pedig egy hirtelen jött zseniális ötlettől vezérelve Minta helyett Misire ültem fel. Ekkor már olyan eszeveszetten ideges voltam, hogy még a kengyelszíj hosszát sem állítottam át, pedig hölgyike magassága jócskán elmaradt az én csekélyke 186 centim mögött, illetve alatt. Nem is tettem a lábamat a kengyelbe, csak frusztráltan rugdostam a levegőbe. Ez a megindokolhatatlan tettem bölcs döntésnek bizonyult; két perc múlva leértünk a dombról, és a vízszintes talaj örömére Misikém nyugodt lépésben egy (majdnem) szabályos tigrisbukfenc formájában felbukott, és a lábamon landolt. Pipec, villant át meggyötört agyamon, itt bénázok a világ legellenszenvesebb dajcsaival, és rövid időn belül másodszor estem pofára lóval együtt. Sebaj. Feltápászkodtam (már éppen eleget gyakoroltam), és elindultam, hogy elcsípjem Mintát, aki borulásunktól megriadt, és arrébb ugrott pár méterrel. Valami picit furcsa volt. Léptem egyet, és mintha fájt volna. Próbáljuk csak meg újra!
Léptem még egyet (pár méter megtételekor előfordul az ilyesmi), és rá kellett jönnöm, hogy valami nagyon, nagyon nem stimmel. Próbaképpen amúgy rendesen odaléptem a bal lábammal, és már végem is volt; kivert a víz, rázott a hideg, és az a fránya láb elmondhatatlanul fájt. Egy lábon elugráltam Mintához, megfogtam, Mintástul visszaugráltam Misihez (ő szerencsére sértetlenül megúszta), és szembesültem a következő problémával: törött lábbal kissé macerás lóra ülni. Minta közel 170 centis marmagasságával egyértelműen megmászhatatlan volt, maradt a jóval kisebb és „jól bevált” Misi. Növekvő pánikban ugráltam körülötte, próbáltam találni rajta egy pontot, ahol megkezdhetem az egylábas felülést – ilyen pont azonban nem volt, kénytelen voltam leamortizálódott bal lábamat is bevetve jobb oldalról felmászni. Kedves német pajtásaim mindezt a legnagyobb nyugalommal végignézték (vagy csak azt hitték, hogy a szolgáltatás része a „lábtörés-show”?…) Egyikük elmésen megállapította, hogy „he, fáj neki”, és én valahol mocskosul örültem, hogy a sokktól meg sem tudok szólalni, mivel ellenkező esetben végtelenül kedvesen felszólítottam volna, hogy ugyan már legyen olyan jó hozzám és dögöljön meg.
Elindultunk vissza, az istálló felé. Egyre rosszabbul lettem, nagyon jó lett volna elájulni, de a segítőkész kíséretre való tekintettel fájó szívvel és lábbal le kellett mondanom erről a luxusról. Csendesen, potyogó könnyekkel haldokoltam, nyeltem a hányingeremet (ebben szerencsére nagy rutinom volt), és éreztem, hogy a ló minden egyes lépésére a bal lábam térfogata fél köbmétereket gyarapodik. Lépés pedig nagyon sok volt, fél órára voltunk Marócpusztától… Közben besötétedett, a németek kedélyesen cseverésztek mögöttem, néha majd’ kilökték alólam a lovat, ahogy viccesen nekikormányozták a sajátjukat, én meg elhatároztam, hogy újabb lepottyanáskor (aminek kiváltásához ekkor már egy szimpla botlás is bőven elég lett volna) nem küzdök tovább; majd kifekszem a földön és ordítok, üvöltök, amíg valaki értem nem jön vagy fel nem fordulok. Hála az égnek, erre nem került sor, hang nélkül nehezen tudtam volna vonyítani.
Végül elértük elérhetetlennek tűnő célunkat, befutottunk Marócpusztára. Drága és remek megfigyelőkészséggel megáldott főnököm, Sanyi már várt minket az istállóknál.
-Hú, de szarul nézel ki!
-Sanyi, azt hiszem, eltörtem a lábamat – nyögtem ki nagy nehezen, a tőlem megszokott határozottsággal.
-Hol hagytad az ötödik vendéget, talán elástad egy bokor alatt?
Feladtam. Rá kellett jönnöm: egy tréfás kedvű főnökkel nehéz megértetni, hogy történt egy kis baleset, és pillanatokon belül elhalálozok. Mindegy, visszaértünk – és ezzel félig esve, félig csúszva „elhagytam a fedélzetet”. Közben – némi késéssel – Sanyi mégiscsak feldolgozta az általam elrebegett információ-áradatot, a következő pillanatban már fel is nyalábolt, és kétségbeesetten rohangált velem föl-alá. Annyira romantikus volt! Hát még amiket mondott…
-Ba***g Andi, meg ne lássam még egyszer, hogy törött lábbal egyedül ugrálsz le a lóról, mert eltöröm a másikat is! És pont most, szezonban!!! Nem várhattál volna még néhány hetet?!
Én ekkor már teljesen kész voltam. Bőgtem a röhögéstől, röhögtem a bőgéstől (bár Sanyi ámokfutása inkább eltolt a röhögés irányába), és összességében nagyon örültem, hogy mégis hazaértem. A hotel előtt Sanyi lehajított egy nyugágyra, épp volt valami balhé, úgyhogy odaszólt a távozni készülő rendőröknek, hogy most már csak a mentősöket kell kihívni, és mindenki itt lesz, aki számít.
Közben felpolcolták a lábam romjait, a szakács nénitől a jófej német vendégekig (persze az én terepeseim kivételével) mindenki odasereglett, és tapintatosan latolgatták a túlélési esélyeimet. Csattogtam a vacogástól (ennyit a forró nyári estékről), a bal lábam pedig fél méteres ugrásokkal pattogott, de csak addig, míg Sanyi meg nem kérdezte, hogy lehúzza-e a csizmámat. Ekkor lábam már közel egy métereseket pattant, és én kissé zaklatottan kijelentettem, hogy főnökgyilkosságért túl sokáig kellene ülnöm (bár a járással úgyis gondjaim lesznek egy darabig), szóval ne vacakoljon, és vágja le azt a … csizmát bátran. Ez meg is történt egy gigantikus konyhakés áldásos közreműködésével, és teljes valójában feltárult a lábfejem helyén burjánzó alaktalan bumszli. Általános szörnyülködés közepette megállapították, hogy jaj istenkém, ez bizony eltörött, és gyorsan megvigasztaltak: örüljek neki, hogy „csak” törés, a ficam sokkal fájdalmasabb. Határozottan kispályásnak éreztem magam, hogy csak egy snassz lábtörést bírtam produkálni, ám később a kórházban helyrebillent az önbecsülésem, nagyon impozáns ficamom is volt.
A gyors rendőri intézkedésnek köszönhetően megjöttek a mentők, jólnevelten sajnálkoztak egy kicsit, aztán irány a siófoki kórház. Az ügyelet bejáratánál átbillentettek egy tolókocsiba, és rövid időre magamra hagytak. Pár méterrel arrébb egy erősen homályos tekintetű és még erősebben belőtt leányzó cigarettázott. Az aznapi 3 lóról/lóval történt esésem után igencsak megviselt volt a ruházatom, azaz egy sárga póló, szürke lovaglónadrág, jobb lábamon csizma, bal lábamon hatalmas duzzanat némi ideiglenes sínnel feljavítva. Szerintem ránézésre is elég egyértelmű volt, hogy mi is történhetett velem, a leányzó azonban vagy túl kreatív volt, vagy nagyon hülye. Gyanakodva mustrálgatott, majd egyszer csak halovány értelemsugárka kezdett csillogni szeme mélyén, és feltette a nagy kérdést, ami már legalább két perce foglalkoztatta:
-Te is Edda-koncerten voltál?
Szégyenkezve megcsóváltam a fejem, Eddás leányzó pedig csalódottan, szemében kihunyó fénnyel visszaburkolózott füstfújó letargiájába. A váróban volt szerencsém szemügyre venni a barátját, aki velem ellentétben valóban Edda-koncerten volt; szolid alkoholmérgezéssel édesdeden csicsikált a földön, és időnként gyanús lé szivárgott a szájából.
A röntgenfelvételeimen jót derültem; a lábfejemben kaotikus állapotok uralkodtak, elszabadult csontok kavarogtak mindenfelé. Begurítottak a rendelőbe, ahol is debütálásként büszkén elmagyaráztam az orvosoknak, hogy Misi rámesett és összekócolta a lábközépcsontjaimat; ez meg is alapozta 1 hetes siófoki kórházi tartózkodásom hangulatát, mivel ott mindenki a Misi nevű 25 kilós fess műtőslegényre asszociált. A doktor bácsikkal remekül szórakoztunk, gyanítom, hogy a baleset által kiváltott sokk és a „rázós hazaút” túlságosan megviselt, és a későbbiekben olyan boldogsághormon-túltengésem lett, hogy egyszerűen nem bírtam magammal. Sok dologra nem is emlékszem, elaltattak, igazgatták a csontjaimat, én pedig lubickoltam az endorfinban, és elképzelésem sem volt, minek is örülök annyira, de olyan jó volt! Csak akkor zökkentem ki egy pindurkát, amikor közölték: kapok egy kényelmes kórházi ágyat, másnap megműtenek, aztán majd meglátjuk. Súlyosbította a helyzetemet, hogy az irataimon kívül semmi nem volt nálam, így betegkísérőm –és tologatóm kissé gúnyos vigyorral az ágyamra dobott egy hamisítatlanul förtelmes kórházi hálóinget, és tapintatosan távozott. Ott ültem éjjel egykor a szép fehér nyoszolyán sajgó lábbal, egy ocsmány fehér rongyban, amit háromszor kellett magamra tekernem, hogy elfedendő alkatrészeimet tényleg elfedje, és még így sem garantálta semmi, hogy egy rossz mozdulatnál nem esek ki belőle. Bánatosan konstatáltam, hogy úgy nézhetek ki, mint egy alultáplált hentes, ám egyszer csak mocorgás hallatszott a szemközti ágy felől, és a félhomályban felbukkant egy felismerhetetlenségig összezúzott arc. Igaz, ha nem lett volna összezúzva, akkor sem ismertem volna fel, mivel még sosem láttam. Az arc mellett megjelent egy üdvözlésre emelt, begipszelt kéz, és a hozzájuk tartozó, meglehetősen sírontúli hang ennyit mondott:
-Szia. Én bicikli.
Tiszteletben tartva a lényegretörő kommunikációt, a levegőbe emeltem törött lábamat, és a szabályoknak megfelelően bemutatkoztam:
-Szia. Én ló.
Reggelig ennyiben maradtunk.
Ébresztő után kiderült, hogy „biciklit” valójában Áginak hívják, őt is 6-án vitték be, miután a sokat emlegetett kerékpárral nagy sebességgel egy betonozott árokba talált repülni, és ez nem tett túl jót az általános egészségi állapotának. Kéztörés, agyrázkódás, erőteljes „arcra hízás” és húsig hatoló bőrradírozás – a fejét elnézegetve azzal vigasztalódtam, hogy egész kevéssel megúsztam. Igaz, ő két lábon mehetett ki pisilni.
8 óra körül megjelent Sanyi és a marócpusztai delegáció, hoztak egy csomó kaját, amihez a közelgő műtét miatt hozzá sem nyúlhattam, valamint egy mobiltelefont, hogy családomat végre értesíthessem az örömteli eseményről. Szegény Niki nővérem vette fel a kagylót, sajnos nem tudtam kellőképpen megfogalmazni a mondanivalómat…
-Szia, mi újság?
-Hát, izé, hogy is mondjam… Tudod mit, találd ki! Itt ülök Siófokon a Sanyival és…
-Összeházasodtatok?!
-Neeem! Izé, tegnap eltörtem a lábamat.
-MICSODA?!?!
Mire az aggódó család leviharzott Budapestről Siófokra, már túl is voltam a műtéten. Javában aludtam a talpamba frissen betűzdelt fémpálcikákkal, így Anyu – egyéb elfoglaltság híján – letámadta az orvosomat. Első kérdés: megmaradok-e, második: hogy volt mersze az ő kicsi lányát csak úgy, anyuka tudta nélkül megműteni?!?! Doktor bácsi kedvesen felvilágosította, hogy ominózus kislány betöltötte a nagykorúság alsó határát jelentő 18. életévét, és innentől saját hatáskörben rendelkezhet önnön trancsíroztatásáról. Anyu heves számolásba kezdett, végül be kellett látnia: hú a francba, tényleg. Azért biztosan örült, hogy két nagykorú leánygyermeke van.
Általában mindenki utál kórházban lenni, én viszont kifejezetten élveztem. A ménesbeli nyüzsgés után jó volt egész nap heverészni, olvasgatni és nassolni, a rokonok, maróci barátok és német vendégek tonnaszámra hozták a jobbnál jobb falatokat, csoda, hogy nem kaptam csokimérgezést, bár mindent megtettem –és ettem az ügy érdekében. Tulajdonképpen az egy hetes siófoki tartózkodásomat nyaralásként éltem meg; balatoni panoráma, reggeli az ágyba…
Persze voltak negatívumok is! A hajnali 5.30-as ébresztőnek sehogy sem tudtam örülni, továbbá a mosdó szörnyen messze volt, nekem meg járókerettel kellett közlekedem, amihez nem bizonyultam elég türelmesnek. Korábban szinte bosszantott a látvány, ahogy idős emberek a járókerettel araszolnak – na, majd én megmutatom! Estem-keltem járókerettel együtt, majd beletörődtem: nem tudok vele egyszerre az általam megszokott sebességgel közlekedni és amúgy is ingatag egyensúlyomat megtartani. Ezután sokáig egy lábon száguldoztam föl-alá, majd hozzájutottam „legkedvesebb kispajtásaimhoz”, egy pár dögös kék mankóhoz, amikkel már hajmeresztő virtuozitással robogtam hegyen-völgyön, lépcsőn át, és hetente átlagosan csak kétszer estem pofára. Három hét elteltével megkaptam az áhított járógipszet, és „enyém volt a világ”.
Bal lábfejem azóta is finoman fogalmazva „egyedi megjelenéssel bír”, szorgalmasan előrejelzi az időjárásbeli változásokat, és végképp felmentett a magyarázkodások alól, miért nem vagyok hajlandó keskeny, magasabb sarkú alkalmi cipőt hordani. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
