Mátra III. - Rizikó Tours

Tudjátok a túra alnevén én is elgondolkodtam, hiszen a Rizikó-tours nevet Csepin Péter adta nekünk, igen, az a Csepin, aki bejárta Európát, küzdött az elemekkel, falta a kilométereket, pár nap alatt tett meg ezer méteres szintkülönbségeket le s fel. Igen Ő, aki szembesült azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy nem kell több ezer kilométert megtennie ahhoz, hogy halálfélelme legyen, csak a Mátrába kell jönnie – velünk. Amikor Vegától elfogadta a felkínált mentolos-impotenciás cigit (egyébként nem is dohányzik), akkor éppen az országúton bandukoltunk töksötétben.

Ez a harmadik Mátrám volt. De még mindig nem szereztem annyi rutint, hogy csak annyi göncöt pakoljak, amennyi kell. Csodálkozva fedeztem fel a táskámban hálóruhát, szemöldökcsipeszt, körömlakkot, egy dodzsemet is beindító elemmennyiséget és még számtalan ballasztnövelő vacakot. És még mindig nincs akkora rutinom, hogy tudatalatti mozdulattal zsebre vágjam a fejlámpámat. Ha valaki túl sok cuccot hord magával, elkerülhetetlen, hogy valamit ne keressen állandóan. Hol a nyergemet kerestem, hol a patracot, a lakáskulcsomat, az öngyújtómat. (Vega a cigijét) Janó meg is jegyezte, hogy ha a lánya lennék, az feljogosítaná arra, hogy jól kupán vágjon.
Pénteken elindult a karaván Mátranovákra. Vagy ötször álltunk meg útközben, de kényelmes, jó kis utunk volt. Odaértünk és már nyergeltünk is, hogy tegyünk egy kisebb felfedezőutat mindjárt az első nap.
Úgy félórát kerültünk, aztán megjöttek a többiek is, páran tettek még egy kanyart az erdőben és persze, hogy sötétben értek haza.

Elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk Gizi néninél és megköszöntöttük Sheriffet is. szülinapja alkalmából. Készítettünk Csapossal forralt bort is, és elfogyott egy láda sör. Izé… akarommondani, kiolvastuk a Háború és békét, na. Merthogy a vicc szerint nem iszunk, hanem olvasunk. Én kiolvastam egy komplett Albatrosz sorozatot, Dieter és Valdez hangoskönyvet olvastak, a könyv Dieternél volt, a hang Valdeznél. Totál hangszennyező az az ürge.

Reggel örömmel konstatáltam, hogy Vega meglepetéstelefonjáról lemaradtam. Visszahívtam gyors és vágtattam befelé Sheriffhez, mondom Téged keresnek és kaján vigyorral a képemen figyeltem, hogyan lepődik majd meg mikor megtudja: nő az ivararány, ketten leszünk csajok Vegával. Különben nem is értem miért vártam, hogy meglepődjön. Sheriff már semmin nem lepődik meg.
Egész emberi időben keltünk aztán útra, a dombtetőn zsibvásár hangulat alakult ki, a leglehetetlenebb helyeken parkoltak a lószállítók (a falubeliek fogadásokat köthettek, hogy melyik városi, laposföldvidéki ficsúr dönti be a futóját a szakadékba, de nem nyert, mindenki simán felrángatta a szállítókat)
És elindult a sereg: Sheriff, Janó, Csapos, Valdez, Dieter, Gábor (a Janó haverja), Vega, Gumi, Csepin és Kálmi alkotta a rettenthetetlen lovas hadosztályt.

Mit is mondjak, szóval azokon az utakon szerintem csak a legharcedzettebb vaddisznók jártak, amiken mi mendegéltünk. A tölgyesben meg tuti, hogy tündék is laktak, annyira érintetlen volt. Sétáltunk is elérzékenyülve az erdei utakon s Csapos felsóhajtott: Hah! Itt vagyunk a Mátrában. Csak a madarak csicsergését lehet hallani… és Vegát. Vegeta a hétköznapi tanyairányítóból és kényszerlovaglóból szabadidőlaovassá nőtte ki magát, élvezetből lovagolt, teljesen öncélúan. Csepin Péter és Kálmi személyében új ingerek érték és hátvédcsapatot alakítva dumálták végig az egész utat.
Részemről annyit, hogy teljes nyugalomban, minimális veszélyérzet nélkül csatangoltam végig a hegyeket, rezignáltan vettem tudomásul, hogy Cisco nagy igyekezetében, hogy utolérje az előző lovat majdnem elborult és egy fa állított meg bennünket és, hogy állandóan Sissyt macerálta, aki viszont a bogaúristenért nem akart távolodni a fenekétől. Szóval nagy dolog ez a bizalom. De tényleg. Csapossal megbeszéltük, hogy látszik rajtunk, hogy sokat lovagolunk együtt, bízunk egymásban, a lovainkban, mindenben számíthatunk egymásra, igazi CSAPAT vagyunk.

Ja, hogy a lovak: komolyan mondom, hogy fantasztikusak voltak. Bármit megcsináltak, minden feladatot maximálisan végrehajtottak a legkisebb ellenkezés nélkül. Grizzly szenzációs jó fej volt, mintha rutinos túraló lenne, úgy vonult le-föl a Mátrában. Cisco pedig egy PSI (Párductestű Selymesszőrű Istendémon) … lett, miután felhagytam a nevelésével és hagytam, hogy úgy menjen, ahogy akar. Nem az okítás ideje jött el akkor, hanem a felhőtlen lovaglásé. Egyből jó lett. Viszont rögtön az első leszállások egyikénél beleugrottam egy gödörbe. Pont a benga lábam, basszus. Szóljak? Ne szóljak? Dehogy szólok, én vissza nem megyek, az tuti. Túrázni jöttem, nem kificamodott bokát borogatni. Halkan sziszegve lovagoltam tovább és hála az égnek a legtöbbször el is tudtam feledkezni a lassan csizmaformájúvá dagadó bokámról.
Láttuk az előző Mátra túrák táborhelyét is (többször) és betájoltuk a hegyek mögött megbújó Alamo ranchot.

Miután egész nap egy Halasi Csipke cikornyás motívumait kanyarítottuk a GPS kijelzőjére, végre megtaláltuk az éttermet, ahová igyekeztünk.
Már nem is kérdeztem rá, sötétben érünk-e haza. Zöld-e a fű. Ittam két sört és szidtam magam, hogy otthon hagytam a fejlámpámat. Még halkan súgtam, hogy eddig csak egy párszor lovagoltam sötétben, de Sheriff magabiztos és elszánt arcát nézve minden kétségem elszállt.
Nagyon kalandos út volt ez a hazamenetel. Kénytelenek voltunk az út javarészét az autóúton megtenni, mert annyira sötét volt, hogy a világon semmit nem láttunk. Ennek örömére Sheriff belekiáltott a sötétbe: Janó, most menj le az útról, balra van egy út. Nézem, hol a fenében? De letértünk a flaszterról, és bolyongtunk egy kicsit a sunyásban is.
A világon semmi baj nem történt, a legfegyelmezettebben mentünk végig, csak az autósokat szidtuk, hogy miért kell záróvonalnál előzni egy „hosszú szerelvényt”. Egy-egy lámpa fénye cikázott elöl hátul, hátul jobban, mert Csepin állandóan ezt hajtogatta: Kálmi! Villogj már azzal a lámpával! Na, gyakrabban villogjál. Kálmiiii!

Estére kész volt a lábam, alig bírtam felvonszolni magam a karámhoz. Nagyon hálás vagyok a többieknek, akik ellátták helyettem a lovamat.
Este megint a házikönyvtárban múlattuk az időt. Én ennyit nem vihogtam még, mint este. A Csepin-Csapos duó minden képzeletet felülmúlóan idétlen volt. Visítva röhögtünk egész éjjel. Újabb láda sör… izé Révay sorozat fogyott el, és rendkívül kiművelten fejeztük be az estét.

Reggel nem mentem lovazni. Bent hepáztam az ágyban, aztán rendbe tettem a könyvtár romjait, visszatettem a kiolvasott könyveket a ládába és meghallottam Dieter hangját a dombtetőről. Mondom jé, ezek visszaértek. Felsántikáltam a dombra és látom Dietert, aki a lova mellett álldogál. Mondom mi van? Én már nyérgéltém, dé ennek a bűdös dögnek ném jó a szeme, hát én nem mégyék egy vák lóvál sehová.
Úgyhogy fent őriztük a lovat a hidegben. Dieter aztán lement sörért és azzal az instrukcióval hagyott ott engem Mandulával, hogy hisztis, mert nincsenek itt a többiek, ha parádézik, menjek oda hozzá és simogassam, meg beszéljek neki. Na puff. Egy kukkot sem beszélek németül, hogy a pokolba szórakoztassam el a lovat??? Dieter elment, én meg ott álltam a ló mellett és azon tanakodtam mitévő legyek. Mandula ideges volt, erre gyors elkezdtem halandzsázni németül, elénekeltem a tandenbaumot, a dajcslandüberálleszt, a májnerozevasutirt, meg mindent, emlékszem gyakran használtam az óberstürermájerfürer és a citrone valamint a lámpe és kommenzi szavakat. Tök elfáradtam, mire Dieter visszaért a sörrel.

Eltelt a nap, este vacsorára voltunk hivatalosak, aztán összeszedtük mindenünket és hazaindult a Rizikó-Tours Nagycirkusz karavánja.

Ismét egy csodatúra volt, és a csiszolatlan gyémántból vagyont érő drágakővé alakultunk át együtt a hegyek között.