Kátya: Mese a sok kis csodáról
Az éjszaka közepén írom e sorokat, mert félek, hogy a reggel ridegsége elmossa az álmot, melyből éppenhogy ébredtem, vagy ha a képek éberen maradnak is meg, a gyávaság lesz az mi szerényebbre fogja tollam. De nem! Fogadom most, hogy a pennám egyetlen kurta kanyarát sem másítom majd meg, s a mese, melyet leírok most iziben, az éjszaka szülötte és sötét szobámban az ágy sarkának borja.
"Szerteszálló dús sörényű édes lovam, volna kedved bejárni velem a környéket?"- kérdeztem, miközben nem mozdult a szám, csak a belsőm hangja kondult, s odafordultam hozzá. Ő rám se fitymált, csak a szája szeglete rebbent, a szeme sarka moccant, és én tudtam mehetünk, mert Ő készen áll.
Már bóklásztunk egy ideje emerre meg arra, megnéztünk pár sünit, hogy vajon mi takarja, megrágtunk két fát, az meg szótlanul tűrte, pedig én már biztos dühös lennék érte. Ekkor egy apró díszes tollú kismadár cikázott el mellettem, és hangos szóval üdvözölt:
"Sziasztok lovak - szólt a furcsa szerzet -
hű te ott alul Te nagy isten barma,
miért hagyod, hogy a hátadon üljön az a marha?
Nem szólok én bele, nekem aztán mindegy,
csak furcsállom egy kicsit, hogy lovak közt ez így megy."
Lovam alig horkant, én meg elképedve álltam a madarak szavát mert eddig nem láttam. Nade engem lónak nézni, hát bolond ez a jószág? Odase neki így baktatunk tovább.
Már mentünk egy ideje, a zöld fű csak úgy nyikorgott a lábunk alatt, de amikor zajos nyekergésük hangos nyivákolássá fajult, s kihallani véltem nyávogó jajveszékelését minden külön fűszálnak, akkor újabb ámulatba estem, s inkább mentem vissza a földútra, mintsem hallgassam még nyüszítésüket tovább. Porfelhőt vert fel a patkó íve a földről. Eleinte csak az Ő lábát nyaldosta körbe-körbe, aztán már az én sarkamat kezdte rágni rendületlen, s ahogy menekültünk előle egyre sebesebben, úgy lett ő egyre erősebb és nagyobb. Már fulladtunk mind a ketten, szomjaztuk a az átlátszó levegőt az áttetsző helyett, de az apró szemcsékből összetákolt fenevad ott csaholt a nyomunkban rendületlen. Nem volt mit tenni, harcra készen állva megtorpantunk, szemvillanás alatt sarkon fordultunk, hogy együtt nézzünk szembe az ellenséggel, de amaz bátorságát az inaiban hordta, ami most oda sebtiben vissza is szaladt, s gonosz dög már kushadt is a földre, minden porszemével, hogy nyomát se lássuk.
Bátrak voltunk, tudtuk, és peckesen ügettünk tovább, csak hogy jól megcsodálhassa ezt a párost minden bokor és fa. Néztünk jobbra, néztünk balra, s láttuk, ahogyan a vén rozsdás ágak tapsra nyújtják fiatal hajtásaikat, és minden levéltenyér nekünk integetet üdvözlőn. Hogy taps volt -e, vagy csak a szél csiklandozta büszkeségem, és ingerelte a lombokat édes susogásra, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ott járt közöttünk. Néha bele-beleborzolt mindkettőnk hajába, bebújt a ruhám s pajtásom nyerge alá, s habár perzselt az ajka, mint pipában a parázs, azért csak végigcsókolta a hátunk, megnyaldosta arcunk.
Egyszer csak gondolt egyet, megszánt minket, izzasztó ölelés helyett frissítő borogatással kedveskedett nekünk, s ahogy látta, hogy kedvünk egyre jobb lesz, versenyre hívott minket alig érthetően. De lovam, kinek még neve sincsen, jobban értette e szavakat, mint én, s már dobbantotta is patáját mélyen a földbe, csak úgy rengett a talaj köröttünk, s sebesen kezdtük szelni az amúgy még mindig forró levegőmasszát, amely hűvös forgataggá szelídült a vad rohanásban.
Mentünk míg a kedvünk bírta, mentünk, míg a lelkünk hajtott, mígnem beértünk egy enyhet hozó erdőbe. Midőn már zihálva vettük a levegőt, megszólalt a fejünk felett az erdő lombján át utat törő halovány fénycsóva, hogy menjünk csak, menjünk újra ki a fényre, s ha kiértünk nézzünk fel az égre, a napkorong mi perzselt, s égette a bőrünk, úgy ígérte, nem vesz több erőt el tőlünk.
Lovam csak nézett rám, mormogott az orra alatt és így csócsálta a zablát:
"Ne bízz benne gazdám, hamis a kis csalfa, sokszor ígér szépet, de mindig cserbenhagyja".
Hát én mégis bíztam, s botcsinálta rímet félretéve, kivezettem kis barátom egy jókora rétre.
A mezőn, mely a vadvirágok néha mézes-mázos csábító, néha messze űző illatától volt hangos, terebélyes bodrosfelhő árnyéka pihent elterülve szélesen, hangját szegve ragyogó csillagapánk minden szikrázó szavának.
Békésen baktattunk keresztül a tájon, mindenszínű lovam meg én, s míg mosolygott ránk minden virág, addig a lábunk előtt heverő goromba kődarabok, mert ők olyan picik, mi meg olyan nagyok voltunk tényen feldühödve minden oldalról rúgtak minket, ahol értek. Paripám - kinek amúgy még neme sincsen- taposta, tépte, tiporta őket halomba, amíg bírta, de amazok tisztes sereget állítottak ám ki, s a számbeli fölény miatt otthagytuk a gőgös csapatot.
Lassan-lassan hazaértünk, egymás szemébe néztünk, s tudtuk mindketten legbelül jól, hogy ez az álom csak kettőnkről szólt. Hát így voltunk mi ketten a fűkkel, fákkal és egymással egy sosemvolt terepen a nevesincs ligeten.
Ha lovardában jártok,
és egy fényes szőrű paripát láttok,
ki álmában butuska madárral beszél,
illetve a széllel versenyre kél,
köveket tipor és vad porfelhővel dacol,
tudjátok majd, hogy ő az a kis drága, ki egyszer egy álmában a vidéket velem együtt járta. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
