Gumilovas honlapja
Gumilovas honlapja
Látogatók
Indulás: 2004-09-08
 
Képek, írások
 
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Nyargaló legendája

"Nyargaló" legendája, avagy hogyan találkoztam én a Lóval?

Ahhoz, hogy a kedves olvasó értse történetem, néhány múlt béli dologgal kell kezdenem, mely megvilágítja balga lelkem akkori lényegét, ami nem kis meglepetést hozott életembe. Kezdeném onnan, hogy világ életemben vonzottak a technikai dolgok és meg voltam győződve arról, hogy csupán az emberi kishitűség és a kreativitás hiánya az, mely megakadályozza az embereket abban, hogy bármit, azaz szó szerint bármit önmaguktól megtanuljanak, feltaláljanak, vagy elkészítsenek. Elsőként a küzdősportok terén alkalmaztam ezt a „csalhatatlan” szemléletet. Megmutatták – lemásoltam. Sokszor, újra és újra ismételtem – jó eredményeket értem el. Ezzel a szemlélettel álltam neki az autók tuningolásának, a rally versenyzésnek, mely abban az időben egy kis technikai ismerettel és egy „reszelővel” tényleg csodákat művelt az előzőleg totál károsra tört 1200-es Ladán. Akarom – tehát működik! A következő lépés az ejtőernyőzés volt. „Így kell hajtogatni, a többit meg megoldja a gravitáció” - mondták. No akkor ez sem bonyolult. Pár száz ugrás és az ernyő mindig tette a dolgát. Belekezdtem a síelésbe. Gondoltam „a kunkori vége kell, hogy elöl legyen, aztán majd lesz valahogy”. Lett. Egy idő múlva a lécek is engedelmeskedtek a felsőbb hatalomnak, azaz a rajtuk álló hatalmas Egomnak. Egyszer aztán a „Lengyel piac” egy sarkában találkoztam egy árussal, aki 9500 Ft-ért árult egy komplett orosz búvárfelszerelést. „Nosza, akkor holnaptól búvár leszek” gondoltam. Így is lett. Egy-két uszodai próba és „rájöttem” minden trükkre. Kicsivel később nyitottam egy búváriskolát, mely komoly elismertségre tett szert néhány év alatt – de ez most mellékes. Eddigre már biztos voltam abban, hogy ez így megy mindennel. Ha igazán akarom, akkor gyorsan rájövök arra, hogyan is kell azt csinálni. A sok okos meg magyarázzon, akinek akar. Én őstehetség vagyok!

És itt történt valami.
Kedvesem – mára feleségem – édesapja komoly múltú és hírnevű lovas ember volt, aki hivatásának tekintve a lovak világát, akkoriban már csak saját lovardáját vezette – oktatott, bértartott, és mindent csinált, ami csak ezzel járhat. Mivel úgy gondoltam, hogy ez is „jópofa dolog lehet” sokszor nyaggattam a nejem, hogy „menjünk már ki apádhoz nyargalászni kicsit”.
- Idióta vagy! - hangzott a válasz. Ha apám ezt meghallja, rád hajlítja a karám rudat. Fogalmad sincs, miről beszélsz!
- Miért? Mi ebben a bonyolult? Láttam én a TV-ben. Így kell csinálni és megy ez magától – mondtam és közben idétlenül imitáltam egy lovas mozgását, amint az sarkantyúzza a lovat.
- Te egy igazi hülye vagy, ez nem olyan, mint a búvárpalack, hogy azt teszel vele, amit akarsz – mondta valami olyan megvetéssel, amelyet még nem láttam az arcán. A Lónak lelke és szabad akarata van. Ezt érted? Fel tudod fogni?
- Amíg rá nem ülök – jött az évek óta működő válasz, mire Ő csak legyintett és faképnél hagyott.
Így ment ez jó sokáig. Én nyargalászni szerettem volna, Ő meg egy épelméjű férjet. Addig-addig, mígnem egyszer csak feladta, és a következőt mondta:
- Rendben! De! Nem megyünk apámhoz, mert ekkorát nem égek veled. Keresünk egy lovardát, ahol még nem is hallottak róla, mert ha megtudják, hogy te vagy a veje, abból iszonyú balhé lesz.
 

Így is lett. elmentünk egy idegen lovardába, ahol nagyon kedvesen vártak minket. A feleségem éppen ecsetelni kezdte, hogy én egy kicsit többet gondolok magamról és lovas tudásomról, mint a valóság, de nagyon rendes gyerek vagyok, és ha valami hülyeséget mondanék, nézzék el nekem, hiszen nem tudom mit beszélek. Szegény nagyon félt. Látszott az arcán, hogy komolyan aggódik miattam. „Nem lesz ez így jó” gondoltam. Még valami gebét adnak alám aztán 15 perc poroszkálás vagy körbe-körbe futkosás után mehetek haza. Én lovagolni akarok, vágtatni, nyargalni, kint a szabadban! Az a valami! Ezzel a hozzáállással pedig a majrésokat, bénákat és úri lovasokat pátyolgassák! Ezért közbeléptem és a lovász fiúhoz fordultam:
- Figyelj! Én szeretnék egy rendes lovat. Nem egy amolyan virslinek valót, hanem egy olyat, ami vágtat, nyargal mint a szél. A srácnak egy kicsit elkezdett rángatózni a szemöldöke, mint a Motkánynak a Jégkorszakban című rajzfilmben. Láttam, ahogy a keze rászorul a karám fájára és nagyon akar mondani valamit, de nem teszi. Majd rám nézett és egy mosoly futott át az arcán.
- Jó. Rendben. Kapsz egy ilyen lovat.
- Ja és még valami! – mondtam. Én nem poroszkálok itt körbe-körbe. Terepen akarok lovagolni, mint az a csoport – és rámutattam egy akkor készülődő 10 fős társaságra, akik láthatóan már régi lovasok voltak.
- Ne! Ne! Fiúk! Kérlek, ne engedjétek! Nem tudja mit beszél! Erről beszéltem nektek. Esze nincs hozzá, hogy mit akar! – szaladt oda a feleségem az addigra már több főre duzzadt személyzeti mini értekezlethez.
- Nálunk a vendég az első hölgyem. – jött a válasz. Ahogy az úr óhajtja. Ebben a hangban volt valami fagyos, de ilyet már hallottam máskor is, így nem igazán zavart.
- Ja, és még valami! Egy órára nem megyek ki. Legalább kettőt akarok – toldottam meg.
- Hááááááát persze. A kettő alatt jóval több élményben lesz része, mint egy alatt. – jött a gúnyos válasz.
Eddigre már mindenki ott volt a személyzetből, mint a keselyűk a dögnél és látszott rajtuk, hogy várják a kivégzést. „Várjatok csak! Lesz itt csodálkozás!” – gondoltam.
- Ültél már lovon? – kérdezte egy másik lovász.
- Nem, de láttam TV-ben, hogyan kell csinálni. Így tanultam meg mindent, ez sem lehet nehezebb.
Csend lett… Volt aki egy fintor után elfordult, volt aki felröhögött, volt akinek a szemén láttam, hogy keresi a gané hányó villát. Sebaj! Én most nyargalni fogok egy paripán! Ti meg csak lessetek!
- Ja! Egy dologban kellene a segítségetek. Arra pontosan nem emlékszem, hogyan is kell felszerelni az ülést meg a kapaszkodót a lóra. – fordultam hozzájuk.
Ekkor elszabadult a pokol. Sírva, nyüszítve röhögött mindenki. Volt, aki a hasát fogta, volt, aki a karámot rugdosta kínjában. Csak az a szerencsétlen, aki velem szemben állt, az nem mert hahotázni. Fuldokolva a visszafojtott nevetéstől sarkon fordult és csak annyit mondott:
- Ezt még meg tudjuk oldani…… a többit viszont neked kell!


Egy-két perc után előkerült és azt mondta:
- Jobbra az utolsó boxban… Az lesz a lovad.
Nosza már szaladtam is és éreztem a szabadság ízét, ahogy eggyé válva a lóval, réteken és erdőkön át száguldok mint a szél. Amikor a boxhoz értem, kicsit megtorpantam, mert lovam nagyobbnak tűnt, mint amekkorának a karámban látszott és érezhetően komoly erő feszült a pontosan felém pozícionált hátsó futóművében. Lassan beosonkodtam a jobb oldalára – gondoltam „majd kedvesen megsimogatom”. Ekkor hirtelen jobbra lépett és éreztem, hogy azonnal felken a falra. Nem volt kiút! Gyorsan leguggoltam és más menekülési útvonal nem lévén átléptem a másik oldalra.
- Ballról! Mindig ballról te…. – hallottam kintről egy mély megvetést tükröző hangot.
- „Sebaj! Ennyi belefér. Ez különben sem volt benne a filmekben.” – nyugtattam magam, és megfogtam azt a valamit, ami rá volt kötve a fejére.
- „Gyere megyünk” – mondtam és elkezdtem húzni kifelé. De nem jött. Gyere máááááár te dög! De nem. Semmi. 600 kilót csak nem a hasán kell kihúzni? Ez biztos beszorult! Még jobban húztam! Siker! Elfordította fejét, rám nézett, majd hirtelen visszarántotta azt, én meg beestem a jászolba. „Ez erősebb, mint hittem – jutott eszembe. És még be is van szorulva – nem lehet másként”.
- Hé! Hahó! Beszorult a lovam, nem bírom innen kiszedni – kiáltottam segítséget remélve. Rettentő nagy röhögés odakinn. Miért is? Beszorult. Van ilyen. Nem?
Megjött a lovászfiú.
- Így! – és feltartotta hüvelyk és mutatóujját, majd ezzel a két ujjával megfogta a ló szerszámát – ugyan egy kicsit máshol mint én, de ez biztos lényegtelen – halkan csettintett a nyelvével és azzal a két ujjával kikormányozta a lovat a boxból. „A másik három ujja között biztos volt valami csemege, amiatt ment vele a gebe. Csak az lehetett, mert különben nekem is ment volna” – gondoltam.
- Itt van. Ülj fel! – mondta, és átadta.
Innen az enyém vagy! Most felpattanok és vágta! Bele léptem a kengyelbe, megfogtam a nyerget és fel akartam rugaszkodni. Ebben a pillanatban a ló elindult. Lassan, éppen mindig csak annyit, hogy ne tudjak elrugaszkodni és komikusan egy lábon szökdeljek mellette. Addigra a többi lovas és a vezetőjük szépen léptett körbe-körbe az udvaron. Rám vártak. Rám vártak és neveltetésüknek megfelelően reagálva a helyzetemre vagy sírva-nyűszítve röhögtek, vagy együtt érzően mosolyogtak. Kicsit kezdett gázosodni az önérzetem.


- Nem kell betolni! Nem látod, hogy már megy? – szólt be valaki. (Iszonyú röhögés...)
- Ki visz, kit? – jött a másik.
- Így mégy végig? Nagyon fárasztó lesz! – szólt a harmadik


Záporoztak a mondatok!
- Válts lábat, mert elkopik a jobbos!
- Jó ez! Innen nem esel le!


Az egyik jóindulatú lovász megkegyelmezett, megfogta a lovat és feldobott. Fent voltam! Igen, ez már rendben van. Megkapaszkodtam a szárban és elkezdtem keresni a lábammal a jobbos kengyelt. Ekkor egy iszonyú rántás! A ló lehajolt, én meg előre csúsztam a nyakán egészen a fejéig. Ha nem lett volna füle, vagy sörénye – fogalmam nincs mibe kapaszkodtam meg – biztos, hogy leszánkázok a nyakán és pofára esek. A ló legelt. „Eszik!!! Most!!! Ez egy pofátlan jószág! Miért most? Megyek lovagolni! Héééé! Érted mit mondok?” – dühöngtem. Aztán fejjel lefelé, seggel az égnek lassan visszamásztam a nyeregbe.

Ecseteljem milyen volt a többi lovas hangulata, vagy sejteni lehet? Nem lehet! Volt, aki két kézzel kapaszkodott a lova nyakába, annyira rázta a nevetés, hogy majdnem leesett. De én fent voltam és tanulva az előző apróságból, biztos kézzel fogtam a gyeplőt és határozottan ültem a nyeregben. Észre sem vettem, hogy a csoport elindult kifelé a lovardából és már csak magamban szemlélődök nagy büszkén az udvarban.
- „Te nem nyargalsz utánuk? – szólt az egyik srác.
- De, de – mondtam. Na, gyia! – és megrúgtam lovam oldalát.
Ő meg csak állt. Aztán lehajolt és legelni kezdett. Hé! Gyia! Naaa! Hee! Hőhehő! – próbálkoztam a közismertnek vélt módszerekkel. Csíptem, paskoltam, haraptam rúgtam, cibáltam és rángattam, de semmi. Annyit elértem, hogy már nem legelt de elkezdett idegesen topogni és forogni. „Nem értem miért nem megy?” néztem körbe segélykérően.
Egy éles fütty hangzott a lovardán kívülről – a terepvezető volt. Lovam felkapta fejét és boldogan futni kezdett. „Hibás ez a ló! Ez zötyög! Zötyög ám, de nem is kiiiicsiiiit ááááuuuuöööö. Úr isten! Ez iiiilyen magaaaaasból naaaaagyon gyors! Hol a levegőben voltam, hol meg valamelyik kápa élén csattantam azon a két érzékeny pontomon, ami nem igazán ülésre való. Csúsztam jobbra-ballra, előre-hátra, a kengyel kiakadt és közben megláttam a lovarda kijáratát. Egy kis kapu nélküli rést a lovarda oldalkerítésén, ami után rögtön egy két méter mély, három méter széles, igencsak komoly akadálynak kinéző árok keresztezte utunkat. Ugrani fog! Nem! Belemegy! Ugrik! Jézus! Hol a fék? ÁÁÁÁÁÁ!!!!! ........
 

Belement. Az alján jól kitámasztva magát. Én meg megint a fülébe kapaszkodom! Megy ki! Csúszok! Hol a fogantyú? Kiesett! A nyereg sincs meg. A farka, vagy valami, de mi? – kapkodtam a megoldások után. Fogamat a nyeregkápába mélyesztve átöleltem a ló seggét – vagy minek hívják? – és kiérve az árokból visszaküzdöttem magam a büszke lovas pozíciójába.
Innen lépésben mentünk. Én a sor végén, a többiek előttem. Beállt a nyugalom. Léptettünk és a lovam pontosan azt tette, amit akartam, ment a többiek után. Ügyes vagyok én! – gondoltam. Majd megint én lettem a céltábla.
- Húzd ki magad! Le a sarkat! Be a hasat! Tartsd a szárat! Úgy ülsz, mint aki besz…t! Ne légy merev! Sarkad!!! Mondom, tartsd a szárat! Most jó! Mondom én hogy menni fog! – gondoltam.


Ekkor egy ütemes hang elölről azt kiáltotta: Ügetés!
És a sor eleje belekezdett abba a lekövethetetlen zötyögésbe, ami már az előbb is komolyan megviselte a férfiasságomat. Láttam, hogy beugrik a második ló is, a harmadik és így tovább. Mindjárt én jöööövöööök! – és már itt is volt. Ügettünk. Pontosabban csak a ló. Én pattogtam, mint egy ping-pong labda. A nyereg mindig akkor jött fölfelé, amikor én visszafelé zuhantam. És soha nem oda, ahol kényelmes. A kengyel kiakadva, én elől-hátul. Megjártam a Magyar Vándort. Eközben billegtem és próbáltam magam visszahúzni azzal, ami a kezemben volt. A ló meg még jobban zötyögött, sőt még jobbra-ballra is ugrált attól függően, merre cibáltam, téptem a száját. A seggem lassan olyan volt mintha egy focicsapat edzett volna vele a 11-es rúgásokra, a többi apróság felcsúszott a torkomhoz, a combom égni kezdett kívül és belül. A derekam begörcsölt, és hogy az élményt fokozzák, beértünk egy erdei útra, ahol minden létező ág engem csapott pofán, mert figyelni csak arra tudtam, hogy túléljem valahogy kasztrálás és leesés nélkül.


Kb. 40 perc telt el ebben a kínban. A nadrágvarrás beleégett a combomba, a lábfejemet kikezdte a kengyel, mert szinte combig belecsúsztam, hogy tompítani tudjam az addigra tüzes ágyúgolyóval történő seggbelövés érzését, melyet a nyereggel történő ütemes találkozás okozott minden 0,8 másodpercben.
És ekkor történt valami. Valamit elrontottam, vagy a végkimerülés segített, de elhagytam magam egy kicsit és egyszer csak beállt valami ritmus. Iszonyúan égett minden tagom, de valahogy mégis le tudtam követni ezt az embert próbáló ütemet. Még öt percig…
Kiértünk az erőből a nyílt mezőre.


- Vágta! – hangzott a parancs.
A lovak egymás után megnyúltak, és hihetetlen sebességbe csaptak. Nyargaltak! Másodpercek alatt az enyém is átadta magát az önfeledt vágtának. Nyilvánvalóan nem foglalkozott azzal, hogy az életemért küzdök. Nem volt jobb ötletem, mint átölelni a nyakát és szorítani. „Ha megfojtom, csak megáll!” – gondoltam. De nem. Hogy hol vette a levegőt, nem tudom, de én megpróbáltam kiszorítani belőle a szuszt.


Így telt az utolsó tíz perc. Számot vetettem életemmel és készültem a kisbolygó méretű becsapódásra. A nyeregkápa szétvágta a hasamat, a kengyelről fogalmam sem volt merre lehet. Minden belégzésnél a kínok-kínját éltem át. Olyan volt, mint egy ökölvívó edzés, ahol teljes erőből ütik a gyomorszájadat. Csak ott ilyenkor kilégzés és befeszítés ajánlott. Most meg ahogy jött. Fele belégzéskor, a többi kilégzéskor. Ameddig csak bírtam visszatartottam légzésemet, hogy minél kevesebbet kapjak be. Mikor már szédültem az oxigénhiánytól, a lovak egy vezényszóra szépen átváltottak lépésbe. Láttam a lovardát! Milyen gyönyörű! Etetés, itatás és főleg pihenés. Ez kell nekem! Nyargaljon, akinek elment az esze. Itt nem az történik, amit én akarok. Ez nekem nem tetszik! Az utolsó pár percben részvét teli tekintetek vettek körül.
 

- Jó volt? Hogy vagy? Élsz még? – kérdezgették mindenhonnan.
- Meg fogok dögleni – hörögtem, de azért próbáltam összeszedni magam.
 

Mire beértünk, egészen jól álcáztam a lovas inkvizíció által elszenvedett kínjaimat. Csak arra gondoltam, hogy még két perc és leszállok.
Beérve a lovardába már vártak. A többiek ruganyos mozdulattal ugrottak le. Én is elkezdtem lefolyni a nyeregből, mire kaján vigyorral odaugrott a lovász fiú és hangosan jajveszékelve vívta ki mindenki figyelmét!
- Jaj! Jaj! Bocsáss meg! – van azért bennük emberség – gondoltam. Ekkorát szívatni egy szegény tudatlanon. Rendes dolog tőle, hogy még elnézést kér!
- Jaj! Bocsáss meg – folytatta, míg mindenki rá nem nézett. Neked még van egy órád befizetve – nyerítette röhögve. Majdnem elfelejtettem. Hallom jól lovagolsz, de még egy kicsit csiszolhatnánk rajta! Gyere, lemegyünk a karámba!
 

Mindenki visított!
Hozott egy hosszú szárat és a lovamra akasztotta. Csattant az ostor és már léptettünk is.
- Látom, ez megy – mondta. Kicsit ügessünk! – és már indult is az a lehetetlen huppogás.
Néhány kör alatt ugyan visszajött a ritmus, de olyan volt, mintha elcsigázott izmaimat kutyák marcangolták volna, és ülepembe parázsból kaptam volna beöntést. Azt hittem, soha nem lesz vége. De vége lett. 50 perc után. Nem írom le… nincsenek rá szavak. Porig alázva és vért izzadva, de ültem. Tudtam utoljára… Csak az tartott életben, hogy már nem jöhet olyan, ami ne történt volna meg itt velem.
Tévedtem!
- A végére egy kis vágta? Mit szólsz?
A kérdés teoretikus volt. Csattant az ostor és a ló ismét vágtatni kezdett. És mivel rendes tanult ló volt – legalábbis fizikát biztos tanult – ahhoz hogy körön tudjon maradni és ellensúlyozza a centrifugális elsőrendű tömegerőket, bedőlt oldalra és egy képzeletbeli kúppalástra simulva nyargalt tova velem. Vagyis hogy csak akart. Mert, hogy én hol jobbról másztam vissza, hol balra fordultam volna le a nyeregből, melyet csak az akadályozott meg, hogy a szárat használtam kapaszkodónak. Szegény pára már nagyon unhatta, hogy össze-vissza rángatjuk a száját. Én jobbra-ballra, a lovász meg röhögve befelé.
Egyszer csak hirtelen mellső lábait megfeszítve megtorpant, hátsó lábaival felfelé és oldalt rúgta magát én pedig egy kb. 8-10 méteres távot repültem át. Jobb vállal fogtam földet, mely azonnal be is fordult a ball vesémbe. Arcom szó szerint a porban. Hörögtem. Nem kaptam levegőt. Mindenem remegett a fájdalomtól. Néha kissé meggörbültek a karám rudak, néha pedig elmosódtak – legalábbis úgy tűnt. Mindenki odaszaladt, felsegítettek és láttam, hogy nem egészen volt huszáros a befejezés, mert nagyon meg vannak ijedve.
- Figyelj! Jól vagy? Nézz rám! Nem tört el semmid? Kapsz levegőt – szólongattak.
No válasz, az nem volt, csak halk szaggatott hörgés.
- Figyelj rám – mondta a srác – vissza kell ülnöd, mert ha most nem ülsz vissza, akkor soha többet nem fogsz!
- Hidd el, semmiképpen sem fogok – nyögtem ki az első szavakat.
Ennek ellenére fellapátoltak és mentem még két kört. Hazaérve megfogadtam, hogy soha többet nem ülök lóra. Két hétig hanyatt fekve, lábam az égnek, terpeszben kenegettem a seggem és a combom minden hámosító és zúzódáscsökkentő kencével és átkoztam a napot, amikor az első ember lóra ült.

Eltelt 12 év és a feleségem talált egy helyet, ahol lovagolnak, de állítólag valahogy másként.
- Felőlem mehetsz, de ki ne ejtsd a szádon azt, hogy ló, mert elválunk – summáztam bejelentését.
Aztán az élet megint megszervezte, hogy aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni!
- Tudod kivel találkoztam Silveradon? – kérdezte ujjongva, mikor hazajött.
Kiderült, hogy egy régi-régi búvár barátom, volt kollégám szintén ott lovagol. Elkezdődött az unszolás.
- Gyere! Gyere, csak látogatóba!
Mit volt mit tenni? - mentem. Nagyon jó volt a hangulat. Jókat beszélgettünk és néztem a karámban legelésző nemes lényeket és azokat az embereket, akik velük élik életüket. Hosszú órákig néztem, ahogyan szó nélkül, szelíden és végtelen türelemmel veszik rá azt az előbb még vadul rugdosó, félelemtől feszült állatot arra, hogy magától odajöjjön, és fejét rátegye a vállukra. Nagy tiszteletet éreztem mindkét fél iránt, hiszen valami olyat tudnak, amin én megbuktam. Unszoltak, hogy jöjjek én is lovagolni.
- Nem! Én nem ülök lóra. Az iszonyú volt! – mondtam, majd elmeséltem történetemet.
Sírva nevettek ők is, de valahogy másként, mint akkor ott a többi lovas. Volt valami kedves részvét a szemükben. Ekkor kaptam a „nyargaló” nevet, mely egyszerre emlékeztet balgaságomra, de mégis valahogy egy álom képét is elém vetíti – ami jó érzéssel tölt el.
- Hidd el! Annak a szegény állatnak is nagy szenvedés lehetett téged elviselni – mondta Sheriff szelíden, de határozottan.
Ez megütötte a fülemet és éreztem, hogy igaza van. Még jókat beszélgettünk aznap, sütöttünk, főztünk, majd mindenki hazament. A következő alkalommal, mikor kimentem látogatóba, Sheriff odafordult hozzám és így szólt:
- Figyelj csak „Nyargaló”, gyere, kimegyünk lovagolni!
- Dehogy megyek! Eszemben sincs! Én már lovagoltam annyit, hogy az nekem pont elég volt!
- Figyelj Nyargaló! Te még soha nem LOVAGOLTÁL. Gyere! Mutatok neked valamit – mondta halkan, de éreztem, hogy ez több mint kérés és nem lehet visszautasítani.
Már ott álltak a lovak. Hozta a nyergeket, kaptam egy csizmát és csak halkan, szűkszavúan, de pontosan és érthetően mesélni kezdett. Mesélt a ló lelkéről, meg a barátságról. Arról, hogy mi a jó a lónak és mi nem. Néztem a szemét és láttam, hogy igazából nem itt jár. Valahol kint lovagolt a mezőn, és arról mesélt, mit lát és mit érez. Hallgattam és éreztem, hogy van itt valami varázs, mely körbelengi ezt a helyet és ezeket az embereket. Valahogy még szimpátiát is kezdtem érezni a leendő lovam iránt. Óvatosan odamentem és felemeltem a kezem, hogy megpaskolom.
- Ne! – szólt rám szelíden, de ellentmondást nem tűrő hangon, mint ahogy egy kisgyerekre szól az ember, ha tudatlanságból rosszat tesz. Ne paskold! Simogasd! Óvatosan, finoman. Azt is érzi, ha egy légy rászáll, ugyan úgy, mint te. Csak finoman! Ne kelts benne félelmet, ne okozz neki rossz érzést!
Megállt a kezem. Elgondolkodtam. Ki ez az ember, akinek ilyen apró dolgok is eszébe jutnak. Hogy alkot a természet ilyen lelki kapcsolatot, ahol valaki ennyire éli azt, hogy mi történik a társával? Óvatosan elkezdtem simogatni a lovam és hallgattam Sheriff oktatását. Néha kérdeztem és Ő válaszolt. Tisztán, logikusan, érthetően, de mindig a lovak szemszögéből közelítve a kérdést.
Elkészültünk. Felült a lovára. Óvatosan tette, lassan engedve rá súlyát a nyeregre. Én is megpróbáltam.
- Úgy! – mondta - csak finoman! És beszélj hozzá halkan, hisz nem süket!
Elindultunk. Ötszáz méter után az erdő széléhez értünk.
- Itt bemegyünk! – mutatott rá egy helyre és eltűnt a sűrűben.
Csak mentünk és mentünk. Csend volt… Hallottam a madarakat… Évek óta először…

Béke volt a tájon, bennem és mindenütt.

Éreztem valamit. Valamit, ami átkarolt tájat, embert és lovat. Egy volt minden.

És akkor azt hiszem, megéreztem valamit ezeknek az embereknek a lelkéből…

Arra, hogy azt is megírjam mit, azt hiszem nem vagyok (Hogy is mondjam? Nem jó szó, de hasonlít. Azt hiszem, nem vagyok) méltó.

Hogy ülök-e még lóra. Nem tudom. Nem érzek félelmet, csak tiszteletet és alázatot ezek iránt a nemes lények és nagyszerű lovasaik iránt. Talán egyszer, megint megpróbálom. De csak akkor, ha magamban igazán megtalálom azt az elkötelezettséget, tiszteletet és melegséget, melyet az itt megismert emberek éreznek társaik iránt.

Tisztelettel és köszönettel mindenkinek:

„Nyargaló”
…aki már nem az a nyargaló, mint valaha volt és nem is lesz az többé soha …

 
Óra
 

Linkgyűjtemény

Lovasfórum

http://www.paci.hu/forum

Silverado földje

http://www.cowboy.hu

El Bronco City

http://www.elbronco.hu

Lovas lapok

http://www.lovas.lap.hu/

Digitális szöveggyűjtemény I.

http://www.irodalmiakademia.hu

MEK - Magyar Elektronikus Könyvtár

http://mek.oszk.hu/

Európa Könyvkiadó honlapja

http://www.europakiado.hu/

A Midnight Boogie zenekar honlapja

http://www.midnightboogie.hu

Az OZIRISZ együttes hivatalos honlapja

http://www.ozirisz.hu

A Lyra együttes hivatalos honlapja

http://www.lyra.hu

 
Naptár
2024. Május
HKSCPSV
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
<<   >>
 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak