Mi lovasok
Amikor reggelente homályos szemekkel munkába igyekszem, találkozom egy emberrel. Tudom a nevét, tudom hol dolgozik. Egy távoli ismerős. De amikor köszönünk egymásnak, az álmos tekintetekben megvillan egy pajkos szikra, szemünk mondattalanul mondja ki, hogy egy vérből valók vagyunk. Lovas ő is, én is. És ezt csak mi tudjuk, és ez bennünket láthatatlan szállal köt össze.
Ő elsők között volt, akiket versenyezni láttam. A mai napig emlékszem szelíd szavaira, ahogy a lovaival beszélt. Neki meséltem el az élményeimet, aprólékosan és buzgón, úgy ahogy egy butuska fruska mesélhet csak a lovakról.
Meg az az öregember is, akivel csak néhanapján futok már össze; ő is így néz rám, és én rámosolygok némán. Mellette elhaladva a pillanat része alatt törnek elő azok a történetek, amik vele és velem történtek.
Mert az az egyetlen pillanat, amikor tekintetünk találkozik, az a pillanat mesél. Képzeletünkben lépteink paták lépteinek hangját kopogják a járdán és orrunkba ismerős illatok szaladnak. Fülünk hallani véli a reggeli zajokon túl a boxajtó csattanását, a csendes, a visszafojtott szavakat. Testünk újra átéli az izgalom libabőrös érzését.
Eszembe jut, és tudom, nekik is eszükbe jut egy-egy villanás a közös élményekből.
Villanás? Hiszen nap mint nap, óráról órára tolulnak a képek lovakról, lovaglásról, a ruhámat átkutató szélről, a rejtett erdei utakról, egy új élet születéséről.
Az öreg emberrel egyszer együtt virrasztottunk át egy éjszakát, várva, hogy a szürke kanca világra hozza csikóját. A boxba alig láttam be, s az öreg egy kisszéket hozott nekem. A szobában teát ittunk és az állatorvossal beszélgettünk közben. Ha beszélgettünk, de inkább csendben voltunk s csak a gondolatok zakatoltak, rohantak bennünk. A virrasztásomból alvás lett végül s hajnalban egy új élet ébredt velem együtt.
A reggeli kávé illata végül eltörli az istállóillatot és a telefon könyörtelen hangja, ha csak egy rövid időre is de kiűzi az emlékeimet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
