Gumilovas: Vak vezet világtalant
Nagyon optimális túrának indult. Semmiség kis túrának. Már számtalanszor jártunk Broncoba, nem egy óriási táv és a Nap fénye is azt sugallta, hogy Nagyon szép napnak nézünk elébe.
Dieter és Piaffe előbb elindult, így mi tízen vágtunk neki a semmiség kis túrának.
Gyönyörű volt az idő, már a nyergelésnél kimelegedtünk, így gondosan kigomboltuk a bélést a waxosokból és Silveradon hagytuk. Átkeltünk egy nagy vízen, mit átkeltünk, átvágtattunk, óriási volt.
Úgy fél 1 körül értünk a Katlanba. Leereszkedtünk az aljára, ahol már sokan gyűltek össze erre a rögtönzött találkozóra. Sandokanék szíves vendéglátásának köszönhetően sem éhen sem szomjan nem maradtunk és jó volt újra ennyi cimborát látni. Hosszasan mesélhetném, hogy mennyire örülök, hogy ennyi ember összejött a Katlan fenekén. Nézzétek el nekem, hogy most még sem teszem.
Mit sem sejtve beszélgettünk hát mi is egymással, majd szép nyugisan készülődtünk a visszaútra. Azzal nyilván mindenki tisztában volt, hogy sötétben érünk majd haza, de nem aggódtunk. Sheriff a mi vezérünk s mi követjük őt tűzön-vízen át.
Gyorsan sötétedett. S hozzá egyre jobban gomolygó köd szegődött. Előkerültek a lámpák, világítottunk magunk elé, alá, mellé. Egy idő után én eltettem az enyémet, mert sem azzal, sem a nélkül nem láttam semmit. Élveztük a rendhagyó helyzetet, egymást ugrattuk beszólásainkkal, vihogtunk mindenen. Naaagyon elmés beszólások csattantak a ködfalon és Petyával vinnyogva röhögtünk mindenen.
... Itt sosem volt tanya, esküszöm!... Mi a fene ez a cső itt?... Á, szia Kristóf Sanyi!... Ez a szomszéd tanya!... Itt vannak a körbálák!... Te! Itt ki van írva, hogy Debrecen-alsó...Hol a búsban vagyunk?... Innen 500 méter Silverado...
Aztán kezdett eldurvulni a helyzet. Amikor Sheriff már vagy huszadszorra mondta el, hogy 500 méterre vagyunk a tanyától, Anikó azt mondta: Na, persze... Ezen még nagyon röhögtünk, de nem sokkal később Sheriff elkérte Anikótól a zseblámpát és vadul jobbra-balra lendítette a tejfehér ködben. Elbizonytalanodtam; lehet, hogy tényleg eltévedtünk? Már Sheriff sem tudja, hogy hol vagyunk.
Baktattunk tovább a tök sötétben. Sheriff, hogy bíztasson bennünket hátraszólt elcsigázott csapatának: - Ne féljetek, amíg engem láttok! Nem láttuk.
Lebbencs vagy háromszor veszett el. Kurjongattunk neki a sötétben. Egyszer mellettem bukkant elő, Ciscoval ráugrottunk Anikóra meg Sárkányra.
Nem tudtunk haladni csak lépésben. Még a saját lovam fülét sem láttam. Beleléptünk egy nagy gödörbe is. De hál Istennek semmi baj nem történt. Ahogy léptünk óvatosan a sötétben, nem tudtam eldönteni, hogy megy-e a ló vagy állunk. Hallucinálni kezdtem, nem létező ágakat, fákat, lovakat láttam magam körül. Meresztettem a szemem, de a világon semmit sem láttam.
Próbáltunk egymás után, egymás nyomaiban haladni. Kezdett nagyon félelmetes lenni. Gyötrő hideg lett hirtelen és még nagyobb köd. Ismerős kerítés mentén haladtunk, de annak a kerítésnek már rég vége kellett volna lennie. Végestelen végig folytatódott azonban tovább. Tanyák között haladtunk, sohanemvolt tanyák között. Egy tanya fényeit láttuk magunk előtt, de nem találtunk ott senkit. Tovább mentünk (ki tudja merre) és végre újra tanyát találtunk, ahol megmondták merre vagyunk.
Már nem annyira nevettünk. Annyira remegtem a hidegtől, hogy a ló is rázkódott alattam. Ha még egy órát lovon kell ülnöm, úgy kell lelökni róla, mert ráfagytam.
Végre megvolt a bodzás meg az ismerős oszlopok. Utolsó erejükkel vonszolták haza magukat lovaink és mi összeszorított foggal, gúvadó szemekkel pásztáztuk a nagy semmit, keresve a jegenyesort. Én már láttam. Azt hittem ezt is csak odaképzelem, de aztán végül tényleg ott volt.
Fél 9-re értünk haza. Félelmetes volt, nagyon kemény és mégis óriási. Nem hiszem, hogy ezt mégegyszer bevállalnám. Azt hiszem sokáig emlegetjük ezt a túrát.
Vegeta: Az együttérző kurzusolók
Szombat este, túl a délutáni, lámpás edzéseken, éppen olvadoztunk Hotel El Bronco társalgójában és elszántan pusztítottuk az alkoholtartalmat (már amit megmentett valami előrelátó őrangyal az előző estéről, amikoris a relativitás elméletről, a költészetről beszélgettünk békésen, recepteket és horgolásmintákat cseréltünk, azt' egyszercsak elszublimált közel 4 liter Hubertus, máig sem tudom hova tűnhetett... ) , na tehát, akkor Ranger beszélt valakivel (Filly) telefonon, majd halkan az ölébe engedte a készüléket, lemondóan lehajtotta fejét és olyan részvétteljes hangon, ami egy halotti misén is elmegy, közzétette A hírt: "Sheriffék eltévedtek". Erre mi azt mondtuk kicsit ködös tekintettel: "Ne beszélj!!! Hogyan?" Erre ő, pici hatásszünetet tartva: "A ködben elvesztették az irányt". Mi megdöbbentünk: "Húúú!!" Azután töltöttünk mégegyet, ittunk az áldozatok egészségére is, lélekben velük voltunk (esküszöm). De Ranger valószínűleg úgy érezte, kimutatott empátiahányadosunk nem volt egyenes arányban valódi aggódásunkat, ezért nem sokkal később ezt találta mondani: "Dieter és Piaffe is eltévedt!! Külön!" Majd tetézte: "Már vagy 4 órája nem tudják, merre járnak!" Mindenáron fontos akart lenni ez a Ranger, csak nem hagyta a lelkiismeretünket megbékélni. Így aztán újra megdöbbentünk. Azt mondtuk: "Húúú, ez nagyon gáz!" És ezt alátámasztandó, mi is lovas-ködös-eltévedős anekdotákkal kezdtük traktálni egymást.
Gyerekek, ez egyszerűen szörnyű volt!!! Ott ültünk, féltünk, hogy mi lesz a barátainkkal, a bor vészesen fogyott, Hubertusnak híre-hamva sem volt már...nem kívánom senkinek. Amikor valaki kiment a külső vécébe, majd bejött kipirult orral, és azt mondta, hogy "de rohadt hideg van", akkor mi egy emberként arra gondoltunk, hogy ha 5 perc alatt lefagy az ember fejéről a haj, milyen lehet a nyeregben órák óta...
Szóval nehezen viseltük. Többet ilyet ne csináljatok! (csak velünk együtt)
|