Kriszti2: Konyak
Az a ló nem más, mint a nagy szerelem, az örök barát, Áron űberlova: Konyak. Hihetetlenül türelmes ehhez a kis suttyóhoz, meggyőződésem, hogy mindent megtanít neki, mire eljön az ideje annak (remélem nagyon lassan), hogy nagy lóra üljön. Múlt héten kettesben voltunk Németkéren és reggelente korán mentünk lovagolni a nagy meleg miatt. Megígértem neki, hogy kiviszem terepre, ha ő is megígéri, hogy minden este végignyomja a fél óra futószárat és kivételesen szót fogad a lovasoktatónak. Betartotta az ígéretet, hát én sem tehettem másképp. Fogta hát reggelente a kis keféjét, lepucolta a lovát, majd kicipelte a nyergét, én felnyergeltem, felkantároztam Konyakot, raktam rá a biztonság kedvéért egy vezetőszárat és indulhatott a terep. Én gyalogosan, Ő a póninyeregben terpeszkedve. Az első alkalommal naívan rövidnadrágban mentem, és szomorúan konstatáltam, hogy a rengeteg tele van mindenféle csípő, harapó, karcoló szörnnyel és, hogy legközelebb jobban fel kell vérteznem magam, mert ennek a fele se tréfa. Ráadásul nem tudom, hogy miért hittem azt, hogy a fiamnak elég lesz, ha kisétálunk a legelőre meg vissza, amikor futószáron is fáradhatatlan. Tehát ballagtam a lovas mellett. Azaz ballagtam volna, ha a lovas nem ügetett volna feszt. Amikor pedig szóvá tettem a harmadik kilóméter után (nem kiröhögni, nekem az igenis sok futva), hogy esetleg pihenhetnénk neadjisten, akkor a rokonom felhívta a figyelmemet az életemet megkeserítő sújfeleslegre finoman: anya! Tudod, hogy kövér vagy . És jött a vágta! Az ellenségemnek se kívánom. Én már kiköptem a tüdőmet úgy sprinteltem, esküszöm kihoztam mindent magamból fittyet hányva a plusz kilókra, de Konyak csak nyújtotta azt az ügetést. Feladtam. Áron fitymálva nézett rám és szinte hozzámvágta a szavakat, miszerint Apa SOKKAL gyorsabban tud futni. Azanyádhéccencségit, gondoltam magamban és minden akaratomat és utolsó tartalékaimat összeszedve elkezdtem sprintelni. Nagy nehezen Konyak (aki egyébként leplezetlenül röhögött rajtam) beugrott szép, lassú vágtába. Yihháááá. Elégedett és büszke voltam, fantáziám már vetítette is a lassított felvételt, ahogy nedves hajamból ezer fele fröccsen a veríték, átszakítom a célszalagot, a tömeg ujjong és nyakamba terítik a magyar zászlót, de én csak szaladok és nagyon fáradt vagyok, de boldog......e gyönyörű álomképet egy szó törte darabokra, mely úgy hasított belém akár a villámcsapás: GYORSABBAN. Megálltam. Tudom nem ártott volna egy kis ügetés levezetés képpen, de én megálltam, mint aki gyökeret vert és a következő álomkép tolakodott tekervényeim közé, félrelökve magyar zászlót, újjongó tömeget. Egy még szebb, mosolyt fakasztó kép: lecsapom a lóról. Semmi több, nem kell szidalom, vagy figyelmeztetés, csak egy jól irányzott, lendületes tenyeres....... Hogy mégse tettem meg, annak töb oka is van, amit most it nem elemzek, mindenesetre összeszedtem minden önuralmamat és megkértem, hogy az elkövetkező néhány percben egyáltalán ne szóljon hozzám. Visszérkezvén a lovardába betértem a lovászszobába, hogy a tükörben megigazítsam elcsúszott toálettemet. A látvány siralmas volt. Norbi ducitornáján nincsenek így kivörösödve az emberek. Jelzem, az a tükör kövérít. |