Magamkeresés
Emberből vagyok. Erényekkel és hibákkal, kedvességgel és rosszindulattal, hiúsággal és nagylelkűséggel együtt gyúrtak erős masszává. Anyaggá álltam össze és sosem vesztem el, csak folyton átalakulok. Keresem magam. Keresem a helyemet mindig. Beosonok, beolvadok, berobbanok valahová és várom a vállon veregetéseket, a jó szavakat. „Mert mindenki vár. Valami bíztatót, talán néhány szót…”
Ha beírom magam a keresőbe 217 találatot jelez. Ha azt a nevet írom be, amit a szüleimtől kaptam. S tudomásul kell vennem, hogy a találatok jórésze nem is rólam szól. Sebők Judit egy csomó van. Gumilovas egy van. Ha beírom azt, hogy „gumilovas”, kb. 9560 találatot jelez. Amióta megnyitottam a honlapom, több, mint kétezren látták. 1758 hozzászólásom van a paci.hu-n 2002. június 20. óta. Ez alatt a rövid idő alatt több új embert ismertem meg, mint egész eddigi életemben. Többüket vallom igazi barátomnak, még ha ők le is tagadnak. És ez jó érzés.
Annyi „helyzetkosztümöm” van, amennyit már néha én sem tudok követni. Vagyok iskolás fiatal, aki a körmét rágja a tanterem előtt, mert semmit sem készült. Vagyok felnőtt, döntéshozó ember, komolyan veszik a munkámat, komolyan vesznek. Vagyok házvezetőnő a rosszabbik fajtából, vagyok hű szerető, aki 13 év után is szerelemmel tud nézni választottjára. Vagyok gyerek és ha édesanyám átölel, karjai közt egészen apróvá zsugorodom össze, hogy még közelebb lehessek hozzá. Vagyok rivaldafényben úszó, elismert énekes. Vagyok nagydumás humorherold, vagyok… ezerarcú ember, mint bárki más.
Kifelé bámulok a vonatablakon. A piszkos üvegre nyomom a képemet és szemem az elővillanó utakon vágtat. Villámgyorsan mérem fel a tájszeletet és elképzelem ahogy azon a tisztáson pihenek, amit az imént láttam. Fejem teliszalad megannyi gondolattal. Célom felé közeledve szívem oly gyorsan kezd verni, hogy úgy hiszem, menten elájulok. De nem hessegetem el az érzést, mert tulajdonképpen jó. Adrenalinnak hívják. Én nem tudom egy szóban megnevezni. És keresem magamat. A „9560 legendáriumot”. Mert azok között a szavak között semmi sincs, hogy ki vagyok, ha odaértem, ha már ott vagyok.
Hajnalban kelek fel. Nagyon korán. (Azt szeretem, amikor kimegyek az ajtó elé, a kezemben egy csésze forró kávé, borzongok még a hidegtől és a csészébe belefújok, hogy a kávé gőze megcsapja az arcomat) A legelőn a lovakat bámulom. Nyugodt vagyok és egyetlen hatalmas lélegzettel próbálom magamba szívni a reggelt.
Felveszem a mai napra tervezett jelmezemet. Eltüntetem a nőt kívül-belül. Macsó vagyok. Cowboy vagyok. Kemény vagyok. A kalapom nagy, a csizmám csúszik, a csepszem szép, de más se, a waxosban úgy nézek ki, mint egy zsák, a kesztyűm lyukas, de ez most mindegy, mert nem találom. Úgy érzem azonban, hogy a magamra aggatott gúnya rám illik, jobban, mint táncosra a balettcipő, rettenthetetlen vagyok, én vagyok a végzet.
Szememmel követem a többieket, a rutinos kezeket, a biztos mozdulatokat. Leakasztok egy kötőféket és elszántan indulok Ciscoért. Most igazi marhapásztor vagyok, aki csak a napi rutinját végzi, unottan ballagok a karámhoz, mintha minden nap ezt csinálnám.
A karámnál állok. Bizonytalan vagyok. Hátranézek, jön-e valaki aki segít kihozni a lovat. Senki. Ott toporgok a villanypásztor előtt s a lovak jó lovakhoz méltón kíváncsian közelednek – mind egyszerre – hogy megnézzenek maguknak. Ez nem volna baj, csakhogy Cisco az egyetlen aki nem jön, és ha ezek itt állnak, hogyan hozom ki őt anélkül, hogy a ménes százfelé szaladjon. Izgulok, ideges vagyok egy ilyen apróság miatt és szégyellem magam, de szerencsére senki sem lát. Valahogy megoldom végül a dolgot és a képzeletbeli pipa odabiggyedt a feladat mögé.
Ahogy visszafelé igyekszünk, minden lépésemmel, minden mozdulatommal be akarok furakodni az állat intim szférájába. Helyet követelek a szívében, a lelkében. Abban a pillanatban, ahogy a kötőfék egyik fele az ő fején van, a másik fele az én kezemben, létrejött a kapcsolat.
A nyergelőben kikötöm a lovat. Bemegyek a nyergesbe, majd ugyanazzal a lendülettel kijövök. Nem tudom melyik nyereg kell a lovamra! Idiótának érzem magam, egy életképtelen műmájer vagyok, még nyergelni sem tudok. Segítenek és én hálás vagyok. Cipelem kifelé a Ciscora kiutalt felszerelést, majd’ megszakadok, de amikor kilépek az ajtón kihúzom magam és úgy viszem a terhem, mint a pihét, mert erős vagyok. Lazán dobom fel a cuccot és néha kinézek a többiekre, aztán Sheriff tekintetét keresem, mert azt akarom, hogy rám nevessen, sokatmondón, zsiványan.
Csapattag vagyok. Élcelődünk, nevetgélünk, nagy műgonddal igazgatjuk a felszerelést, aminek nagy részére igazából nincs is szükség. De ez kell ahhoz, hogy hősnek, legendásnak érezzem magam.
A cowboyok útra kelnek úgy, mint régen. Pionír vagyok. Új utak után nézek s arra vágyom, hogy az út örökké tartson.
Hátul baktatok magányosan. A hátrakiáltott szavakat elviszi a szél és én egyedül vagyok. Én vagyok a magányos lovas, aki azért lovagol, hogy céljához érvén majd nagy tetteket vigyen véghez.
Kentaur vagyok. „Lovam” olyan érzésekkel kápráztat el, amit csak tőle kaphatok. Vele bátor vagyok, elszánt és semmitől sem félek. Nagyon régen nem éreztem ilyen békét. Visszaadja nekem azt az élményt, amit az életem során a többi ló vagy a többi ember elvett. Magabiztos vagyok mert Cisco a lovaglás illúzióját adja nekem. Elhiteti velem, hogy egyek vagyunk, „mint a borsó meg a héja”.
„Lovam” a lovam akkor. Lótulajdonos vagyok annak minden felelősségével. Hazaérve gondosan betakarom ha hideg az idő, vízzel hűtöm, ha nagy a forróság. Lesem minden mozdulatát, lábait nézem, szeme tükrében keresem baj van-e, rendben van-e. Hallgatom a szuszogását, és amikor pillái elnehezülnek, fejét lehajtja a mellkasomra, lassan kezemre nehezül az orra, akkor egy pár pillanat erejéig magunk vagyunk a világ. Elérzékenyülök de aztán elnevetem magam, hogy de naiv is vagyok, hozzám hajolt, hogy karomon vakarja meg viszkető homlokát. Visszaviszem a karámba, és hosszú percekig nézem, ahogy elsétál, - vissza sem néz - gondos ápolásomat egyetlen hempergéssel teszi semmissé és többé ügyet sem vet rám. De én mégis elégedett vagyok.
Keresek egy sört és megkeresem a társaimat. Hátradőlve kortyolgatom az italomat. Fáradt vagyok. Jól esik a beszélgetés, nevetés, végre középpontban vagyok, ha másért nem, hát azért, mert senki sem tud túlkiabálni. Aztán éjjel félrevonulunk ketten vagy páran, s megosztjuk egymással ha valami bánt. Titkokat cserélünk, mosolyt vagy könnyeket fakasztunk. Szaporodnak a néma ölelések, mélyülnek a szavak, az érzések. Melegséget, tiszteletet és szeretetet érzek. Barát vagyok és erre nagyon büszke. Bizalmat elnyerni az egyik legnehezebb dolog a világon, bizalmat eljátszani nagyon könnyű. Sohasem akarok bizalmat elveszteni s elveszejteni. Hazamegyek reggel és tudom, hogy megtaláltam magam. Gumilovas vagyok.
|